Nemzeti identitás versus bolsevikok

Mielőtt belevágnánk a témánkba, egy gyors magyarázat a címről: a 2010-es évek közepén egyik vidéki egyetemünkön egy történészkonferencián, annak megnyitó beszédében egy professzor asszony tréfálkozva „bolsevik történészként” mutatta be önmagát. Akkor ez a hallgatóság többsége számára egy rosszul sikerült tréfának tűnt. Pedig nem az volt! Jól mutatja ezt, hogy a Nemzeti alaptanterv (NAT) megjelenése után az irodalom- és történelemtanítás témakörében szakmai köntösbe bújtatott gyűlölethullám indult el – írja Gulyás László a Magyar Nemzet keddi számában megjelent véleménycikkében.

A NAT összes olyan elemét, amelynek a nemzeti identitáshoz, az egészséges nemzettudathoz köze van, ideológiai támadások érték. Az elvakult kritikákra kiváló példa: kétségbe vonták, hogy Dobó István és az egri vár védőinek esetében jogos-e a hős jelző használata. Vagy modern kori vizekre evezve azt a kérdést feszegették, hogy lehet-e a „nemzet forradalma” kifejezést 1956-ra használni.

A történelemtanítás polgári-szakmai fóruma (a Történelemoktatók Szakmai Egyesülete) és a nemzeti, polgári, konzervatív oldal számos jeles képviselője emelte fel szavát a baloldalról jövő, ideológiailag motivált támadások ellen.

A napjainkban divatos szóhasználat szerint folyik a kultúrharc. Sporthasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy ebben az egyik oldalon olyan emberek állnak, akik egy magyar–mongol labdarúgó-mérkőzésen a mongol góloknak tapsolnának. Joggal merül fel a kérdés: honnan jön ez a mély gyűlölet minden ellen, ami magyar, ami nemzeti?

Véleményem szerint a kérdést úgy tudjuk megválaszolni, ha két kisebb kérdésre bontjuk. Egyrészt kik is képezték történelemtanárainkat az utóbbi 45 plusz 30 évben? Másrészt képzésük során milyen szemléletmódot próbáltak a mai napig beléjük sulykolni?

Az első kérdés megválaszolásához 1945-ig kell visszalépnünk: a Rákosi-diktatúra születésének első éveiben a kommunisták – az élet többi területéhez hasonlóan – megszállták a történészszakmát, és a történelmet a politika szolgálóleányává tették. Tombolt a vulgár-marxista szemléletmód. Ez ugyan az 1970-es évektől fellazult, megjelentek kiváló történészek: Ormos Mária és Romsics Ignác életművét vagy Glatz Ferenc tudományszervező tevékenységét senki se vitatja. Ebben a korszakban is voltak szakmájukat tisztességes módon művelő történészek.

De azt egyértelműen rögzítenünk kell, hogy az egypárti diktatúrát gyakorló MSZMP az egyetemek bölcsészkarain a kari és egyetemi párttitkárokon keresztül – akik nagyon sok esetben több-kevesebb joggal maguk is történésznek vallották magukat – erős kontroll alatt tartotta a történelemtanárok képzését. Egy-egy kari párttitkár élet és halál ura volt az oktatók (állások, előléptetések) és a diákok (a diploma megszerzése) fölött. A történelemtanár-jelölt az ideológiai elhajlás legcsekélyebb jelére még az 1980-as években is repült az egyetemről.

A párttitkárok hivatalos diktatúrája egészen a rendszerváltásig tartott a bölcsészkarokon. Jelen sorok szerzője csak véletlen rendszerhibának tartotta, hogy amikor történelemből államvizsgázott, az egyetemes történelem és a magyar történelem tétel mellé C tételként még úgynevezett ideológiatételt is kellett húznia. A bizottság előtt arról kellett számot adnia, hogy mit gondolt Karl Marx az osztályharcról.

Sajnos a dolog nem egyszeri rendszerhiba volt. 1990-ben a történelem- és magyartanárok képzésében elmaradt a rendszerváltás! A párttitkárokból, sőt feleségeikből professzorok lettek, és kezdetét vette a kommunistából szakértővé átmaszkírozott elvtársak csendes diktatúrája a bölcsészkarokon. Sőt ez az 1990-es évek közepén még rosszabb lett: az egykori elvtársak – mint ahogy pártjaik a parlamentben – összeölelkeztek a liberálisokkal, és ily módon megszületett a mai napig élő szoclib kánon.

Megdöbbentő – de igaz – történet, hogy az egyik vidéki egyetemünkön az a kolléga, aki a tudományos szocializmus tanszék vezetőjeként 1990 előtt húsz éven keresztül a kommunizmus eljövendő győzelmét vizionálta előadásaiban, 1990 után immár a legújabb kori történelem professzoraként az Európai Unió történelméről írt „megkerülhetetlen” tankönyvet.

Egy másik példa: egy párttitkár egy másik vidéki egyetemen a Horthy-korszak egyik miniszterelnökéről marxista szemlélettel megírt művével vált a 2010-es évek közepén az MTA doktorává. Számos további példát lehetne sorolni, de ehelyett vonjuk le a konzekvenciát: 1990 után hosszú időn keresztül nagyrészt ugyanazok képezték történelem- és magyartaná­rainkat, mint előtte.

Azt gondolhatnánk, hogy ezt a személyi kérdést a könyörtelen idő megoldja: előbb vagy utóbb ezen öreg marxista harcosok nyugdíjba mennek. Csakhogy egy dologról elfelejtkeztünk: arról, hogy 1990 után ezek az emberek maradhattak a helyükön, ami lehetőséget adott nekik arra, hogy kineveljék saját utánpótlásukat. Az „urak” – elnézést, az elvtársak – éltek is a lehetőséggel, kitermelve a bölcsészkarok új, immár szoclib oktatói generációját. Nézzük meg a fentebb példaként felhozott két „professzor elvtársunk” tevékenységét: mindkettő a saját egyetemén, az ott működő doktori iskola vezető oktatójaként hosszú időn keresztül ismét élet és halál ura volt abban a kérdésben, hogy a fiatal generációból ki szerez tudományos fokozatot.

A történéseket szemlélve furcsa szituációt rögzíthetünk: voltak olyan történészek, akiknek 1990 előtt azért volt hatalmuk a történelemtanárok képzése felett, mert ők voltak a párt öklei, 1990 után pedig ők voltak a történészcéh vezetői.

A helyzet elkeserítő: napjainkban tudományos karriert lehet azzal csinálni, ha tudományos kutatómunkánk arra irányul, hogy hogyan lehetne a vörösterror áldozatainak számát csökkenteni. Ma állást lehet kapni olyan publikációkért, amelyek azt fejtegetik, hogy Szamuely Tibor vagy Korvin Ottó – a vörösterror véreskezű levezénylői – nem is szerették az erőszakot. Sőt rendes emberek voltak, csak a fasiszta Horthyék sározták be őket.

A fentiek fényében könnyű megválaszolni második kérdésünket a szemléletmódról. Úgy véljük, hogy a XX. századi magyar történelemről a bölcsészkarok nagy része a nemzettudatot romboló, a magyar történelmet relativizáló képet ad a történelemtanár-jelölteknek. Ennek főbb elemei: az Osztrák–Magyar Monarchia a népek börtöne volt, ahol a magyar uralkodó osztály elnyomta a nemzetiségeket.

Ezért Trianont megérdemeltük, de ezzel különben sem kell foglalkozni, mert régen volt. Ráadásul Trianonnal valójában jól jártunk, hiszen a fejletlen országrészeket vesztettük el. Horthy és politikustársai rossz úton jártak, amikor vissza akarták venni az elcsatolt részeket. Különben is, antiszemiták voltak, már 1920-ban a holokausztot készítették elő.

A Vörös Hadsereg 1945-ben Magyarországot felszabadította és nem megszállta. 1956 igazi hőse Nagy Imre és reformkommunista elvtársai. A pesti srácok az utcára lopni mentek, és különben is antiszemiták voltak. Kádár János pedig nem is volt diktátor, működése kifejezetten hasznos volt az országnak.

Sajnos nagyon szomorú képet kellett festenünk arról a közegről, melybe az új NAT belerobbant. Két ok azonban derűlátásra ad lehetőséget. Egyrészt: a történelem kutatása és oktatása terén a szoclib uralom nem kizárólagos, léteznek olyan egyetemi intézetek, tanszékek, független kutatóhelyek, amelyek az ideoló­giai befolyásoktól mentesen, a szakma szabá­lyait betartva működnek. Számos kiváló történész azon dolgozik, hogy megalkossa a nemzeti, polgári, konzervatív történetírás kánonját.

Másrészt a történelemtanárok túlnyomó része autonóm személyiség, igazi értelmiségi, aki képes az önálló ítéletalkotásra. Nagyon sokan közülük, annak ellenére, hogy egyetemi képzése során jelentős szoclib agymosásnak lett kitéve, pontosan látja és érti a XX. századi magyar történelem valós folyamait.

Ezért elutasítja a relativizáló történetírást, és amikor tanít, akkor arra törekszik, hogy tanítványai­ban egészséges nemzettudatot alakítson ki. Ehhez kaphatnak rendkívül fontos segítséget az új NAT-tól, különösen a kerettantervek megjelenése után.

Az elvtársak, akik 45 plusz 30 évig természetesnek vették, hogy ők mondják meg, kinek mit kell tanítania, most elkeseredett küzdelembe fogtak, folyik a kultúrharc. Csapa­taink harcban állnak…

A szerző a Szegedi Tudományegyetem professzora és a Magyarságkutató Intézet tudományos tanácsadója