Frigy tábori széken

A plébános arról beszél a násznépnek: szép az orgonaszó, aranyos az új pár, és tetszik a menyasszony csokra is, de a házasságkötés aktusa alatt mindenki – hívő és hitetlen –, gondolja és élje újra át: mivel bántotta meg a társát az elmúlt évek, évtizedek során, és az sem baj, ha a házaspárok eltűnődnek közös életükön. Vajon valóban szeretettel és békességgel teli-e a hajdani frigy… 
Mielőtt megkezdődne a misébe ágyazott esküvői szertartás, már akkor elkezd izeg-mozogni az előttünk lévő padban néhány atlétatermetű fiatal. Két fiú és két lány. Vélhetően még csak „járnak”, mert nincs aranykarika az ujjukon. Járnak, de nem templomba, ezt elárulja jelenlétük. Miközben javában tart a szentmise, csak nem akar abbamaradni a traccsparti, s nem is zavartatják magukat az ifjak. Szinte megállás nélkül végigviháncolják az esküvőt. 
Nehezen lehet nem észrevenni őket. Ahhoz túl hangosak. S hogy misén vagyunk, azt onnan is megtudhatjuk, hogy a hátunk mögötti sorból egy középkorú férfi családtagjainak félhangosan bejelenti az esketés közepén: még mise is lesz. Nem derült ki számára, hogy már van. Legalább fél órája. A zsámoly előtti összecsukható faszékek láttán pedig méltatlankodva megjegyzi, hogy a menyasszonyt és a vőlegényt nem tábori székre kellett volna ültetni. Úgy gondolta: puha, bársonykárpitos szék jobban dukálna az ifjú párnak és elegánsabb is lenne egy ilyen ünnepi alkalmon. Igaza van. 
A kemény faszék egyébként fel sem tűnt a teljes pompában feszítő ifjú párnak, akik gyakran betértek korábban is a templomba. Nem csak ilyen „jeles” alkalmakkor. Nekik mindegyik alkalom jeles, ha az Úr meghívja őket asztalához. Itt döbbentek rá arra is: Jézusnak terve van velük, hiszen összekötötte az életüket. Amikor a szerelmesek eljegyezték egymást, első útjuk ide vezetett, hogy hálát adjanak érte Istennek. 
A szertartásban előrehaladván, amikor a Miatyánk végén a pap felszólít bennünket, hogy a béke jeleként fogjuk meg egymás kezét, a középkorú házaspár felé fordulunk. A férj értetlenül nézi jobbunkat – minek parolázna ő idegenekkel –, majd zavartan a feleségére pillant, aki szemével int: nyugodtan kezet foghat velünk, és már nyújtja is a jobbját. Arcán kissé erőltetett mosoly. 
A történet vagy 20 évvel ezelőtti, de a jelenség – sajnos – mai. A rendszerváltás után több mint 30 év kevés volt ahhoz, hogy az egykori hatalom által előre megfontolt szándékkal bedeszkázott ég lassacskán mindenki előtt kinyíljon. Igaz, ehhez kell némi érzékenység, és akkor valamennyiünket megérinthet a kegyelem. 
Tábori székek helyett Isten hajlékában régóta masnival díszített széken foglal helyet az ifjú pár egy-egy esketéskor, s a Miatyánk végén – a Covid „szövődményeként” –, kézfogás helyett, jobbára a mellettünk ülőkre tekintve, látványos fejbólintással fejezzük ki: legyen békesség köztünk mindenkor! Jó kimondani, hogy nem él szívünkben harag, bármily békétlen is a világ.