Jágeréknél négy nemzedéknek adott megélhetést a cukorgyár

Országos unikumnak számít Jágerék története, főleg, hogy hazánkban már csak egyetlen cukorgyár működik, a kaposvári. A sort Mária apai dédapja, Jáger János kezdte, aki cukorfőzőként dolgozott a múlt században. Őt követte János nevű fia, ugyanebben a beosztásban, ám 42 éves volt mindössze, amikor 1945-ben felrobbant a Helios üzemrész, ahol a „hitlerszalonnaként” ismert lekvárt főzték az oroszoknak, és szörnyet halt. Özvegyében akkor valami végleg eltörött, férje elvesztésének fájdalmát erősödő istenhitével próbálta enyhíteni a Hősök templomában. 

Mária édesapja, aki szintén a János nevet kapta, 1941-ben esztergályosinasként, tizenöt évesen került a gyárba, ahol mindenkinek két beosztás jutott, hiszen az idényen kívül is szükség volt a munkáskézre. Elei szakmáját, a cukorfőzést vitte ő is tovább, de vas- és fém­esztergályosként is dolgozott. Első és egyben utolsó munkahelyéről 1986-ban vonult nyugdíjba, ám akkor már a gyár munkatársa volt a „kis Jáger lány”, Marika is. 1975-ben állt munkába laboránsként, majd műszaki rajzoló, s anyaggazdálkodó lett, de üzemvegyészként köszönt el 39 esztendő után. 

– Gimibe készültem, de a Tóth Lajos-iskolában – ma Kodály Zoltán – az osztályfőnököm úgy vélte, a 4,4-es átlagom nem elegendő a felvételhez, meg különben sem bízott abban, hogy megállnám a helyemet. Elszomorodtam emiatt, édesapám viszont kézen fogott és elvitt Honfi Aladárnéhoz, Mária nénihez, a cukoripari igazgatóhelyetteshez, aki azt mondta, felvesz cukorgyártó szakmunkásnak, de egy feltétellel, ha levágatom a hosszú, loboncos hajamat. Megtettem, de különösebben nem vágytam oda. Az iskolában viszont megismertem Istvánt, aki később vendéglátósnak állt. A szerelemből házasság lett – emlékezett Marika, aki azt is elmesélte: 2 év gyakorlat után cukoripari technikus lett. Szőke Attila kémiaóráira ma is emlékszik és nagyon kedvelte a laborgyakorlatokat. Leérettségizett, s egy évig a mezőgazdasági szakközépiskolában „tanársegédeskedett” – a portásénál is kevesebb fizetésért. Ekkor újra akcióba lépett édesapja, és a cukorgyárba vitte a lányát. Kampány idején „11. allaboránsként” az üzemi laborban végzett úgynevezett gyártásközi vizsgálatokat, azon túl pedig műszaki rajzolóként tevékenykedett. Mivel folyamatosan tanult, üzemvegyész lett, ám az üzemvegyész elsősegélynyújtó is volt egyben. 

– Nem lehetett megunni – mondta –, mert egész évben „nyüzsi” volt a gyárban; a három hónapos kampányt követően pedig jólesett újra a műszaki rajzoknál kikötni. Ráadásul sokáig édesapja árnyékában dolgozott, hiszen nagy volt a respektje az „öregnek”, fel kellett nőnie hozzá. 

S hogy mennyire volt édes élet a cukorgyári munka? Marika kedvelte a munkahelyét, ahol szabályként jó előre megfogalmazták: a kampányban senki nem lehet beteg, ha valaki házasságot köt, akkor tegye, de rögtön álljon munkába, ha kimondta az igent. Nemmel senki nem felelhetett, s azt sem kérdezhette: miért éppen én? Temetésen meg csak a sajátján vehetett részt a cukorgyári alkalmazott. 
Ennek ellenére fiatalos közösség verbuválódott, figyeltek egymásra, örültek a jó teljesítménynek, a mások által is elismert sikernek. Pedig senkinek sem kívánta a műszakátállás miatti fáradtságot – nagyobbik leánya eljegyzésére is szinte „félholtan” esett be –, hiszen a kampány idején három műszakban dolgoztak. Volt olyan év, amikor 200 napra nyúlt az eredetileg 3 hónapos időszak, ugyanis az Afrikából érkezett nádcukrot kellett finomítani – átállítva a gépeket. 

Marika feleleveníti a mészkemence begyújtásának ünnepi ceremóniáját, emlékezetes Alpok-Adria-kiállításokról mesél, de az ÉDOSZ-ban, a Gépészben, illetve a Dorottyában rendezett, fergeteges hangulatú kampánynyitó és -záró bálokról is szót ejt, amelyeken nagyzenekar muzsikált, s ahol a munkatársi kollektíva önálló műsorral jelentkezett. Ahol köddé foszlott az esetleges rossz­kedv. Most, ennyi év után egyébként is csak a legszebb élményeket érdemes megőrizni. Hagyni kell, hogy a negatív emlékképek kiessenek a jótékony feledés rostáján… 

Igaz, az is megesett, hogy a német-osztrák érdekeltségű vezetés megüzente az egyik gyár­igazgatónak: barátnővel nem vehet részt a kampányzárón. Vagy elveszi választottját feleségül, vagy egyedül jön. A bálon már házas emberként jelent meg az illető… 

A privatizáció idején a kétely is belopakodott a mindennapokba, amikor létszámleépítésekről suttogtak, meg arról: lehet, hogy a Kaposvári Cukorgyárat is bezárják, ám a döntéshozók másként cselekedtek, s ma is folyik a termelés az üzemben. Igaz, cukorgyár van, de cukoripari képzés már jó pár esztendeje nincs a somogyi vármegyeszékhelyen. 
 

Nem állt kötélnek Vitraynak 
Vitray Tamás, a neves riporter jött volna egykor forgatni stábjával a Kaposvári Cukorgyárba, hogy a televízió képernyőjén keresztül számoljon be az itt dolgozó generációkról. Kisiván Istvánné éppen gyesen volt otthon kisebbik gyermekével, amikor megtudta: vélhetően nem veszik vissza a gyárba. Ekkor kellett volna beszélgetnie a riporterkirállyal, ám megüzente a szakszervezetnek: édesapjával nyugodtan készítsen interjút Vitray Tamás, de ő nem mond egy szót sem, hiszen nem lesz majd biztos állása. A riport aztán elmaradt. Marika kapott ugyan ezért egy fekete pontot, de visszavették a gyárba, így nem maradt munka nélkül.