Bátorságpróba

Mély gyökeret eresztett a somogyi gyermekvédelmi ellátórendszerben a Zene nélkül mit érek én művészeti fesztivál; csakúgy, mint a Tűzmadár vers- és prózamondó verseny, amelyen kicsik és nagyobbak próbálják igazolni: vers az, amit mondani kell. Az állami gondoskodásban nevelkedők között is szép számmal akad olyan gyerkőc, akinek több adatott, akinek tehetségből bővebben mért a Teremtő. Zsigereikben lüktet az ének, a zene, a tánc, és képesek is láttatni: a szép mozgás muzsika a szemnek, zene nélkül pedig sokkal sivárabb lenne a lét. 
A közelmúltban mindkét rendezvényen zsűriztem, s a humoros vagy éppen megrendítő pillanatokban ezúttal sem volt hiány. Maga a tény is doppingolt, hogy a fellépők egy időre szabadságra küldték mobiljukat, és újfent bebizonyosodhatott előttük: okostelefon nélkül sem áll meg az élet. A művészet megnyitja a lelket, felráz, tanít, miközben örömöt kínál. S nem elhanyagolhatóan: érzelmeket kelt, amelyre a közelünkbe lopakodó mesterséges intelligencia – szerencsére – képtelen. 
A színpadbiztonságot még tanulniuk kell a gyerekeknek, bár akadt néhány táncos és énekes, aki magabiztosan mozgott a deszkákon és úgy használta a mikrofont, mintha hozzá nőtt volna. Kortól függetlenül azonban nagy ellenfelük volt az izgalom, melyet egyeseknek sikerült leküzdeniük, míg másokat produkciójuk végéig stresszelt a közönség előtti szereplés. 

Színpad helyett a fák alatt szavalt

Mindemellett jó volt látni a felkészítő nevelők biztatását, a bátorító szemkontaktust, mely némiképp könnyített a helyzeten. A vers- és prózamondó versenyen óvodás, alsós, felsős és középiskolás is zsűri elé állt, s míg többségük jól megbirkózott a választott szöveggel, addig néhol szövegzűrrel szembesültünk. A lámpaláz is gyakran éreztette hatását; olyannyira, hogy az egyik kissrác, a kedves nevelői motiválás ellenére sem volt hajlandó közönség előtt elmondani a versét. Pedig felment a színpadra, majd mindvégig felkészítője kezéhez tapadva, fejével intett, inkább szereplés nélkül jön le. Az ebéd után azonban megjött a kedve, és egy árnyas utcai fa alatt, kiváló artikulációval és hangsúllyal mégiscsak előbújt belőle egy mókás csacsis vers Kovács Barbarától. Igaz, csak a gyermekvédelmi központ intézményvezetőjének, a megnyitón Móricz Iciri-piciri című verses meséjét előadó Csatos Zsuzsannának, illetve nekem, mint zsűritagnak adatott meg ez a kiváltság, hogy élvezettel hallgathattuk a pöttöm fiút. Ha színpadon teszi mindezt, lehet, hogy korosztályában ő lett volna az első. Virág Andris azonban így sem maradt elismerés nélkül. Az eredményhirdetéskor nagy taps közepette átvehette a Bátorság-díjat. Vélhetően ez az oklevél emlékezteti majd arra, hogy érdemes másoknak is megmutatni mindazt, amit tudunk. A bátorságpróba már a múlté; jóllehet: a drukk – mint ahogy erről javakorabeli színészek, előadóművészek gyakran nyilatkoznak – sokukban örökre velük-bennük marad. 
S hogy a zsűritag számára mi volt e két, jó hangulatú, gondos szervezés kísérte megmérettetés summázata? Az, hogy a szépirodalom, a líra, a jó zene, a néptánc és az ízléses modern tánc a legkiválóbb – mellékhatások nélküli – tudatmódosító szer. Bárcsak minél több gyermek, ifjú és régebb óta fiatal élne vele!