Sajátos világgá alakult Kádárék Balatonja

A helyzet újabb kérdéseket vetett fel: van-e elegendő és megfelelő szálláshely, infrastruktúra, hogyan lehetne koordinálni a Balaton körül újjáéledő turizmust? Mivel a magánszektor nem képezte a részét már ekkoriban a turizmusnak, ezért a legkézenfekvőbb megoldásnak a kempingturizmus fejlesztése szolgált, később pedig tószerte elkezdődött a motelépítési láz, majd a sor folytatódott – a nyugati turisták számának fokozatos emelkedésével arányosan – a modern hotelek (Siófok, Balatonfüred, Keszthely) felhúzásával. 

Mindemellett – sokban egyébként is visszanyúlva a két háború közti gyakorlathoz – újból megkezdte munkáját a Balatoni Intéző Bizottság. Meg is született hamarosan a balatoni regionális – építészeti, rendezési – terv. Ez már az 1960-as évek Balatonja, a látszólagos szabadsággal, a nyugati és keleti tömb vendégeinek, elsősorban az NDK-sok és NSZK-sok találkozóival és természetesen a keletnémet állambiztonsági szervek (STASI) jelenlétével. 
Mivel ebben az időszakban a „puha diktatúra” jegyében egyfajta engedményeket tett a hatalom: Zimmer frei, balatoni kisbüfék, valutaváltás, piacok, ezért a Balatonnál egy sajátos világ alakult ki. Működtek az államilag központosított nagy vendéglátóipari egységek és szálláshelyek, de virágzott a második gazdaság is és nyomokat hagyott a tónál az egypártrendszerből fakadó „elit­üdültetés” egyaránt. 1968-tól Balatonfüreden szovjet tiszti üdülő működött és természetesen ott volt már az 1950-es évek közepétől az aligai pártüdülő is, Kádárék és sok prominens személy – Hruscsov, Gagarin, Fidel Castro és Honecker – látogatásának emlékével, de ne hagyjuk ki a sorból az őszödi, aligai, földvári, tihanyi, arácsi pártüdülőt se. Virágkorukat élték ekkoriban a Balatonnál a KISZ- és úttörőtáborok és a tónál épült meg hazánk legnagyobb úttörővárosa, a zánkai tábor. 
Az 1970-es években megkezdődött az M7-es autópálya építése. Mindemellett még ott voltak a nagy állami gazdaságok (Balatonboglár, Badacsony, Balatonnagyberki), a magánszőlészetek, -borászatok szinte teljesen megszűntek. Az 1960-as évekre számos kulturális eseményt (megnyíltak a nagy szabadtéri színpadok), sportrendezvényt szerveztek a tónál és időről időre igyekeztek a szezon hosszabbítására is különféle attrakciókat kitalálni (pl. borhetek, kiállítások). 
Természetesen akadtak ebben az időszakban is elvetemült ötletek – a korszakból és a történelmi helyzetből adódóan – a tónál. Az egyik ilyen volt az akali és a tihanyi citrusültetvény az 1950-es évek elején. De felmerült az 1960-as években egy híd megépítésének szükségessége Tihany és Szántód között, végül meghiúsult ez az elképzelés is. 
Az 1980-as évekre a tó körüli idegenforgalom a virágkorát élte, szinte az egész ország a Balatonból élt, de a szocialista típusú gazdálkodás és vendéglátás visszásságai kitörölhetetlen nyomot hagytak a tó későbbi életében. De mindez már egy másik történet, másik időszak. Kétségtelen, hogy az 1950-es, 1960-as évek Balatonjára már kevésbé emlékszünk, de építészeti nyomai még hellyel-közzel láthatók, egyfajta mementóként idézve egy letűnt korszakot, a tömeges szociálturizmus egykori világát.