Nyaralás az államosított villákban

Az országosan kibontakozó új politikai és társadalmi struktúra két nagy lényeges változást hozott a tónál: egyfelől 1948-tól megkezdődtek az államosítások és ezzel párhuzamosan az ún. szociális alapú tömegturizmus, azaz a munkásüdültetés. Bertha Bulcsú író szemléletesen összegezte mindezeket a folyamatokat Balatoni évtizedek című esszéregényében: „Az elhagyott villákba új lakók költöztek, az új lakók új szokásokat kezdtek meghonosítani. […] A házak közül később a legnagyobbakat államosították […] A villák államosítása körül nagy volt a hercehurca. Akik idejében észbe kaptak, azok hamis átírási papírokat készítettek az ügyvédjeikkel, vagy lakókat fogadtak. Akinek például sikerült elintézni, hogy az egyik vezető falusi otthonából átköltözzön hozzá a villasorba, az megmentette a házát.” 

A balatoni magántulajdonok (villák, panziók) nagy részére 1945 után szomorú sors várt. Egyrészt jó néhány tulajdonos már a háború vége felé és a vészkorszak idején, jóval áron alul megvált ingatlanától vagy mindenét hátrahagyva nyugatra utazott és nem tért vissza többé. Az elhagyott épületeket hamar kisajátították. 

Nyaraló a kedvelt művészeknek 

1948-tól a 20 férőhely feletti panziók jutottak az államosítás sorsára, majd az 1952. évi 4. számú törvényerejű rendelet kimondta: „állami tulajdonba vétetnek a tőkések, egyéb kizsákmányolók és a megdöntött társadalmi rendszer népelnyomó elemeinek házingatlanai, abban az esetben is, ha azokat nem bérbeadás útján hasznosítják.” Mindez a balatoni ingatlanokat is nagy mértékben érintette, akadt olyan balatoni fürdőhely, ahol a villák majdnem mindegyike állami tulajdonba került. Az ingatlanok legnagyobb része egy idő után üdülő lett, vagy valamilyen iroda (szakszervezeti, téesz) működött benne. Néhány ingatlant a rendszer által kiemelkedőnek vélt művésznek, alkotónak adományoztak: így kapott balatoni nyaralót Bernáth Aurél, Farkas Ferenc zeneszerző vagy Mikus Sándor szobrászművész is.

A szőlészeteket sem kímélték 

Hasonlóan nehéz sors várt a magánkézben lévő, általában nagybirtokokon működő szőlészetekre is. Elsőként az 1945-ös földreform okozott nagy változásokat a birtokviszonyokban. Ennek értelmében a nincstelenek és a törpebirtokosok nagy száma földhöz jutott, a földek nagy része a Balatonnál több esetben szőlőt is magában foglalt. 1949-re már a tónál is megszüntették a hegyközségeket az 1949. évi 3300/1949. számú kormányrendelettel. Ezután a borkereskedelmet és a felvásárlásokat is állami szabályozás alá vonták. 1957-ben Ferencz Kálmán – ahogy Kalmár László Badacsonytomajról megjelent könyvében olvashatjuk –, így nyilatkozott a badacsonyi állapotokról: „Badacsony szőlőterületének 40–50 százaléka 1945 előtt nagybirtokosok kezében volt. Földosztáskor 1946-ban a szőlő egy részét kisemberek, részben termelők, többnyire bányászok kapták. A juttatott szőlők egy része jó kezekbe került, mások viszont nem értettek hozzá, sok szőlő tönkrement. A falura nehezedő nyomás, a túlzott beszolgáltatás Badacsonytomajon is éreztette hatását, amelyet a szőlősgazdák nehezen tudtak elviselni. Nőtt a termelési bizonytalanság. Nem tudták beszerezni a szőlő megműveléséhez szükséges eszközöket, növényvédő szereket. Értékesítési gondok is voltak, mivel a borforgalmi vállalat áron alul vásárolta fel a termelői borokat.” 

Megszervezték az üdültetést 

A tónál az 1950-es évek elején megkezdődött a szakszervezeti, munkás- és gyermek­üdültetés fénykora, a szállodákat az Állami Üdülő Vállalat kezelte. Az állami vagyon részét képezték ekkortól a korábbi főúri kastélyok: Keszthelyen a Festetics Kastélyban múzeum nyílt, a szigligeti kastély alkotóház lett, a csopaki angolkisasszonyok nyaralójában csecsemőotthont nyitottak. Hasonló sorsra jutott a tihanyi bencés rendház is: a plébánia megmaradhatott, de először szegényház, majd múzeum kapott helyet benne. 
Közben országos, turizmust is érintő változások zajlottak. A már államosított IBUSZ vette át az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal feladatait, a Balatoni Intéző Bizottság pedig Balatoni Állami Központi Intéző Bizottságként működött tovább (végül 49-ben meg is szüntették), erős állami felügyelettel. 1949-től megkezdődött országszerte a beutalóval történő ún. SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa)-üdültetés is. Nagy ajándéknak számított, ha a gyárak dolgozói a tavat behálózó – egykoron kastélyként, panziókon, impozáns villaként funkcionáló – SZOT-üdülők egyikében tölthettek el egy hetet. Azonban hamar kiderült, hogy a balatoni, szociális alapú ingyenüdültetés hosszú távon nem tartható fenn.