Okosító örömforrás is a muzsika

– A Kulturális és Innovációs Minisztérium kiemelkedően eredményes és áldozatos tehetségfejlesztő tevékenységét ismerte el ezzel. Számon tartja-e, hogy hány tehetség került ki a keze közül, vagy az intézménybe eleve tehetséges diákok kerülnek csak be? 
– Nem tudom pontosan, de megközelítőleg 100 tanítványom felvételizett az évek során zenei intézményekbe. Közülük sokan már zenei pályán tanítanak. Mégsem tudom felelősséggel mindegyikre azt mondani, hogy a szó szoros értelmében tehetséges volt. Legtöbbjük kiváló, átlagon felüli zenei képességekkel bírt, de az még nem egyenlő a tehetséggel. Belőlük nagyon jó szakember lett. Volt tanítványom, akiben megvolt minden, az a szikra is, amitől igazi művész lehetett volna, csak hiányzott egy nagyon fontos dolog: a kitartás. A tehetségnek párosulnia kell a tudással és szorgalommal. A zeneiskolai felvételikor még nem derül ki, tehetséges-e a diák, vagy sem. Akiben látunk egy pici csillogást, érdeklődést a zene iránt, azt felvesszük. Persze akad kivétel; volt és van olyan tanítványom, akiről már 6-7 évesen kiderült, hogy őstehetség. Voltak olyan tanítványaim, akik nem mentek zenei pályára, pedig ott lett volna a helyük. 
– Ön hogyan került kapcsolatba gyerekként a muzsikával? 
– Zeneszerető családban nőttem fel, szüleimnek szép hangja volt, és a rokonságban is szerettek énekelni. Valójában óvónőnek készültem, de a tanító nénim, aki csodálatosan énekelt, felhívta a szüleim figyelmét, hogy „ennek a kislánynak zenét kell tanulni”. Szigetváron akkor még nem működött zeneiskola, Pécsről járt egy tanárnő zongorát tanítani, így beírattak hozzá. Zenei általános iskolába jártam, mellette zongoráztam. Alig vártam a délutánt, hogy hazamehessek gyakorolni, nem kényszer volt, mint sajnos ma a legtöbb gyereknek. Szerettem kórusban énekelni, akkor még természetes volt ez a fiatalok életében. Az énekórán megtiszteltetésnek éreztem, mikor én kísérhettem zongorán az osztályt. Akkori zongoratanárom irányításával felvételiztem a pécsi Zeneművészeti Szakközépiskolába zongora szakra, mely szakmai életutam meghatározója lett. Igaz, utamat a zeneelmélet vezérelte tovább. 
– Könny, verejték és felszabadító öröm egyaránt jelen van egy tanár életében. Csakúgy, mint az előadóművészekében, akik sokat köszönhetnek pedagógusaiknak. Hálásak az egykori tanítványok? 
– Számomra az a hála, az a legnagyobb öröm, amikor visszajárnak hozzám. Lehet ez csupán egy röpke látogatás, kórusban való ének, vagy az öregdiákokkal kávé melletti „szakmázás”. Megkeresnek, és boldog vagyok, ha kérik a véleményemet, segítségemet szakmai ügyekben. Mindig öröm a találkozás. Van, aki csak beköszön, mert éppen arra járt, van, akivel telefonon beszélgetünk, mert nem él Kaposváron. Szinte minden tanítványomra emlékszem. Természetesen nekem is voltak kedvenceim, de soha nem kivételeztem velük. 
– A szeretet tapintható formája volt, amikor a Kossuth téren összegyűltek a tanítványok, hogy 60. születésnapján „villámcsődület” keretében hajtsanak fejet Ön előtt… 
– Erről a születésnapról a mai napig nem tudok elérzékenyülés nélkül beszélni… Az utolsó pillanatig semmit nem sejtettem. Mikor váratlanul megérkeztek a gyerekeim, és „Anya, menjünk le sétálni” – és én próbálok tiltakozni, de már indulunk is, persze kerülőúton, megérkezünk a térre, látok embereket, ismerőst is, fotóst is, én meg azt kérem, induljunk másfelé, ne zavarjuk a fotózást, és akkor megszólal az ének, és jönnek mindenfelől a tanítványok, kollégák, én meg csak állok lebénulva. Aztán a kórussal együtt éneklem a Siyahambát… Aztán eltörik a mécses. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy ez nekem, értem szól. Az a szeretet és hála, ami elöntötte szívemet, semmihez nem volt fogható, bár férjem betegsége idején is érzékeltem az új erőt adó szeretetet. 
– A szolfézstanítás mellett az országban az elsők között volt, aki zeneiskolai szinten kamarakórust alapított, így tanórán kívül is rendszeres elfoglaltságot adtak a fellépések. A mai fiatalok mennyire fogékonyak a közösségi létre? 
– Nekik is szükségük van rá. Mindig visszagondolok a régebbi időre, hogy mitől volt más. Akkor egy-egy koncert után szinte úgy kellett hazaküldeni a nagyobb gyerekeket, pedig ők is tanultak, különórára jártak, mégis nagyobb volt a közösség összetartó ereje. Igényük volt erre, senki sem kötelezettségből jött a kóruspróbára, hanem azért, mert szerettek énekelni és együtt lenni. Sajnos az általános és középiskolai óraszámok emelésével egyre kevesebb szabadideje van a diákoknak. Úgy érzem, magányosabbak lettek, befelé fordultak, többet jelent a mobiltelefon. A Covid-járvány csak fokozta ezt a helyzetet. 
– A családja hogyan tolerálta a távolléteket? 
– A férjem is zenetanár volt, hegedűt tanított. Ő is vitte versenyekre a tanítványait. Mindkét gyermekem zeneiskolás volt. Tudták, mit jelent gyakorolni, pluszórára járni, koncertre készülni! Míg kisebbek voltak, a nagyszülők vigyáztak rájuk. A mi életünkben ez nem jelentett problémát, elfogadtuk ezt az életformát. 
– Nemcsak a művészvilágra, a pedagógustársadalomra is jellemző az irigység; gyakran még tantestületen belül is. Önt nem viselte meg a háta mögött hagyott 46 tanév? 
– Nem. Azt csináltam, amit szeretek. Nemcsak a tantárgyamat tanítottam, hanem életre is neveltem. Beszélgettem a gyerekekkel, sok problémájukat megosztották velem, és örültem, ha segíthettem. A kollégák részéről sem éreztem soha irigységet, mindig biztattak, segítettek, örültek a sikereimnek. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha nem volt ellentét vagy véleménykülönbség egy-egy kollégával, de abból építkezik az ember, levonja a tanulságot. 
– Kollégái között akadt, akad néhány ikonikus személyiség, akik sokat hozzáadtak a zeneoktatás színvonalához. Szeretném, ha közülük kiemelne néhány nevet. 
– Nagy szeretettel emlékezem Csupor Lászlóra, akinél kezdő tanárként fuvolázni is tanultam. Kardos Kálmán, Gallai Margitka, Snyiszki Oktávia is mindannyian magas szakmai színvonalon tanítottak és muzsikáltak, és mint kezdő pedagógust segítettek szakmai tudásukkal. 
– Igazgatók jöttek, mentek; egy időben igazgatóhelyettes is volt. Hogy látja, milyen ma a kaposvári zeneiskola presztízse? 
– Jó. Mindegyik igazgató törekedett arra, hogy az intézmény érdekében tevékenykedjen, akár a szakmai eredményeket nézve, akár az iskolaépülettel kapcsolatos problémák megoldását keresve, melynek köszönhetően nagy öröm szebb környezetben fogadni a vendégeket. Országos szinten élen jár a kaposvári zeneiskola a versenyek szervezésében, és a versenyeredmények is azt mutatják, hogy kiváló kollégák tanítanak. Remélem, ez a szakmai összefogás továbbra is megmarad! 
– S mit gondol az átlag iskolákban nevelkedők zenei kultúrájáról? Kodály és Bartók országában komolyan elegendő a heti egy énekóra? 
– Nem! Nagyon nem elegendő! Amikor kezdő voltam, a zenetagozatos iskolákban naponta volt énekóra, mindegyik iskola saját kórussal büszkélkedett, nem volt „snassz” énekelni. Az énekóra, a kórus felüdülést jelentett az egyéb órák mellett. Az énekóra ének­óra legyen; lehet filmet is nézni, de ne az óra helyett. Úgy látom, a mai gyerekek számára nem természetes az éneklés, a tanórai szünetekben a körjátékok helyett a telefonjukat nyomkodják. Körjáték… Lehet, hogy a mai gyerek azt sem tudja, mi fán terem, de egy ilyen játék segítené a gyerekek mozgáskultúráját is. Számos tanulmány szól a zene jótékony, fejlesztő, „okosító” hatásáról. Rengeteg kutatás bizonyítja, hogy az egészséges emberek, gyerekek életében is pozitív változást hoz a zenetanulás, az aktív zenélés. Remélem, az ebben avatottak rájönnek erre, és így talán boldogabb gyerekeket nevelhetnénk!