Gasztroszínház a Csikyben; a Dunakanyar magunkkal szembesít

Miután elfoglaltuk helyünket, a színésznő felveszi a megrendelést. Pogácsával, rozéval beköltözött a kaposvári teátrumba a „gasztroszínház”. Legalábbis Karinthy Ferenc „váratlan románca” idejére. 
A kamaraszínpad előterében egy Duna-parti kávéház vendégeként lehetünk tanúi az eseményeknek. Mi, huszonnégyen, hiszen „zsebkendőnyi” a nézőtér – a színpad hasonlóan –, de éppen ez a lényeg: intim környezetben figyelemmel kísérni két középkorú ember, a Férfi és a Nő megismerkedésének és egymásra találásának titkokkal teli, hol mókás, hol rideg, hol szenvedélyes mozzanatait. Nyári Szilvia és Nyári Oszkár lebilincselő játéka segít tükörbe nézni, emlékeztet jól-rosszul fogalmazott szavainkra, esetlen, rosszul címzett mondatainkra, kapcsolatunk, házasságunk, fellángolásunk és reményvesztettségünk epizódjaira, gyermekkorunkban vagy a mában szerzett sebzettségünkre, melyből nem túl könnyű a gyógyulás. Merthogy Karinthy olykor cinizmussal dúsított, meglehetősen „életes” műve – ha akarjuk, ha nem –, mindezekkel szembesíti a közönséget. 

Már-már zavarba ejtő e közelség, hiszen minden mozdulat és mimika testközelből látható; még a Nő nevetőráncai is. Zavarunk azonban csak átmeneti, mivel a lendületes cselekmény, a dialógusokat átlengő titok, vonzás és taszítás szüntelen párharca, a folyamatos évődés, olykor a vehemens szócsörte az első pillanattól magával ragadja és mindvégig izgalomban tartja a nézőt, aki magára ismer egy-egy helyzet- vagy jellemkomikum kapcsán, és a hirtelen jött felismerés – Gogollal – kimondatja: „Magatokon röhögtök!” 

Zalán János remek rendezésében a színészpár briliáns alakításának köszönhetően újra és újra bebizonyosodik Jókai igaza: a férfi sorsa a nő. Akkor is, ha „pszichoanalitikus huligánnak” titulálja a Nő a kávéházba záróra előtt betoppanó, kávé helyett több konyakot felhajtó, váratlan vendéget. Az amúgy kocsival érkező, kalandéhes, mindenre kíváncsi Férfi meg tudtára adja a Nőnek: a magánynak nincs mértékegysége; nincs súlya vagy ideje: egy óra, két óra, akárhány óra… 

Kiderül: bár a háttérben más színezetű okok állnak, mindketten magányosak és állandó társra vágynak. A Nőt elhagyta párja, 5 éves gyerekét a nagyszülők nevelik, de jövőre iskolás lesz, és magához veszi. Ezért gürcöl éjjel 11-ig a kávéházban; jóllehet, fiatalabb korában többre volt predesztinálva. A Férfi pedig megosztotta: megunta már szeretőjét, aki nem tud mellette lehorgonyozni, hiszen rendre „megcsalja” a férjével… 

A Férfi és a Nő személyes „előtörténete” fokozatosan bontakozik ki a Hatvani Mónika és Szalai József által megálmodott, elegáns kávéházi térben. E hetvenperces, keserédes, szeretnivaló, mindannyiunknak tükröt tartó, nemcsak a rendező, hanem Urbancsek Adél jelmeztervező által is frissé, maivá tett egyfelvonásos üzen, mi több, arra tanít, ki lehet, ki kell lépni (Önként? Kényszerűségből?) vállalt magányunkból. Játékkal, humorral, ugratással is van remény az élet újrakezdésre. Az őszinte szó és bizalom, mint fő erény mellett pedig nem feledhető: a szeretetteljes érintés megkönnyítheti a lépéspróbákat. 

A vágyait elaltató Nő nem véletlenül kiáltja: „Ölelj már meg végre!”, és borul vad szenvedéllyel a Férfi nyakába. Régóta vágyik erre az ölelésre. Csakúgy, mint a Férfi, s vélhetően nemcsak egy váratlan románc idején…

Mindegyik előadás egy kicsit más 

Mivel egy többé-kevésbé ismerősökből álló közönség tekintette meg a tavaly december óta műsoron lévő darabot, kérdezz-felelek követte az előadást. A moderátor Gombos Péter, a MATE kaposvári campusának a főigazgató-helyetesse volt, aki arról faggatta a színészpárost: könnyebb-e házaspárként megformálni a két szerepet. Nyári Szilvia szerint könnyebb, de minden alkalommal valamiben eltérő produkció születik. Együtt játszhatnak majd a Jelenetek egy házasságból című Ingmar Bergman-színműben, amelyet Sarkadi Kiss János állít színpadra, s a bemutatóját november 2-re tervezik.