Ősök szelleme

Ahogy az idő már feltűnő buckát emel saját élethomok­órám alsó üvegkúpjában, a dolgok természetes velejárójaként kezelem, hogy egyre több a telefonszám a zsebemben hordott, talán túl sokszor előkapkodott mobilkészülék digitális listájában. Ám ezzel együtt mégsem tudom megemészteni, hogy e növekménnyel párhuzamosan egyre több az olyan telefonszám ugyanebben regiszterben, amelyeket hiába tárcsáznék. A vonal másik végén egyre többen nem vehetik már fel földi búcsújuk miatt. Tanárok, munkatársak, barátok, nagyszülők, unokatestvér, egykori csapattárs... 

Ahogyan megjelenik a név a képernyőn, bárkinek a nevén is akad meg a szem, a sok elszalasztott lehetőséget látom esküvőn, keresztelőn, lelátón, a tisztességes becsületsüllyesztők mélyén. Pedig beszélhettünk volna, még nevethettünk volna, még megköszönhettem volna, még találkozhattunk volna. Észbe kap az ember, fájdalmasan, hidegen köszön vissza a valóság, bizony már a temetőben kell felkeresni őket, ha beszélni szeretnék hozzájuk. Ott voltam az utolsó útjukon, mégsem emlékszem mindre, hol, melyik sírkert, melyik szélső parcellájában keressem a csendes találkozást. 

Önmagunk békéjéhez szükséges a kegyelet. Emlékezni azokra, akik miatt ott tarthatunk, ahol. Fontos az ősök szelleme. A sírok között járva nemcsak az elmúlás, a hiány nehéz gondolata telepedik a vállunkra, hanem az is, vajon hol lehetnek azok, akik várost, országot, hazát emeltek és gyarapítottak, tudásuk és erőfeszítéseik évszázadokon át nem hagyták elveszni mindazt, ami összeköt bennünket.