A tanítványok nem szaggathatják szét a vásznat oroszlánkörmeikkel

A művek – köztük számos nagyméretű alkotás – láttán elmondható: mintha a képzőművészen keresztül a forma „szólna” az anyaghoz, amely olykor „visszabeszél”. Ez a párbeszéd vezet optimális esetben a mű megszületéséhez. No de honnan indult, hol csírázott a tehetség, amely magasztos eszmék nyomán lehet teremtő alkotó? Lieber Erzsébet szülei pedagógusok voltak, sokat nyaraltak együtt a Balatonon, ahol a fények és a színek drámai változásainak, lenyűgöző fény-árnyék-játékoknak, az égbolton tornyosuló felhők és a víz mozgásszínházának lehettek tanúi. A megyeszékhely pedig szellemi értelemben volt meghatározó számára: a nemzetközi hírű Csiky Gergely Színház, az akkori Somogyi Képtár s a Táncsics Mihály Gimnázium, ahol felfigyelt rá Ruisz György festőművész, sokunk kedvence, aki már az első évben maga köré gyűjtötte a legtehetségesebb diákokat, és elhívta őket a Balázs János Körbe.

Lieber Erzsébet szüleinek elmondása szerint már kétévesen ügyesen bánt a papírral és a ceruzával, de mindennel rajzolt, ami a kezébe került: újságmargóra tintaceruzával, színesekkel, később szénnel és pasztellel. Szinte kész emberalakok születtek. A vizuális élmények mellett rendszeresen érték zenei és irodalmi hatások is, így viszonylag gyorsan kialakult benne egy gazdag belső világ, ami az álmok mellett azoknál tudatosabb formákat keresett. Már kislány korában élt benne a vágy: művész lesz.

És így lett, kijárva-megharcolva a maga útját; tudva azt, hogy Isten szabad akaratot adott a tekintetben is, hogy a művész láthatóbbá tegye a teremtő formát. Halléban végezte felsőfokú tanulmányait, köszönhetően kiváló német tudásának. Amikor hazatért, másként látta a nagyvilágot, s benne a magyar valóságot is, hiszen a design egyetem és a német gondolkodásmód sokat alakított a szemléletén, jóllehet: hazatérvén hátrányt jelentett, hogy mesterei, szakmai csatornái Németországban maradtak, és így a nulláról kellett felépítenie új kapcsolatrendszerét.

Kezdetben volt a papír, az az alapanyag, amelyet az általa láthatóvá tett képpel együtt önmaga állított elő. Ebből aztán valóban csodák születtek. A papírba azért szeretett bele, mert a massza arra adott lehetőséget, hogy ne csak a felületet formálja. Ne csak képei faktúráját, de a struktúráját és textúráját is maga alakítsa. A kettő összeolvadása a nyugati művészetben már Goya némelyik képén elkezdődik, Toulouse-Lautrec pedig már képalkotóként használta a nyersvásznat, vagy éppen a papírfelületet, ahogyan például Vajda Lajos is. A papírban, pontosabban a masszában az a csodálatos, hogy a felhasznált textúra nemcsak beleszól az alkotó által kialakított faktúrába, hanem maga is alakítható.

Lipótfa és Simonfa – két, igézően szép környezetben lévő falu, melyekbe egy ideig a papírmerítők vittek színt, hiszen nemzetközi papírművészeti alkotóműhelyt álmodott e településekre akkori férjével, Jancsikity József grafikusművésszel közösen, s az egy évtizeden át működtetett alkotótelep felpezsdítette a települések életét.

Lieber Erzsébet életében folyamatosan jelen volt és jelen van most is az oktatás-tanítás, valamint a művésznevelés. A Kaposvári Egyetem Művészeti Karának volt dékánja egy időben, de most is tanít a MATE campusán. S hogy tanítványai lelkében mit tudatosít? Mire oktatja, neveli, szoktatja az oroszlánkörmeiket nyújtogató hallgatókat?

– A művészet oktatása nem lélekápolás, hanem a hasonlatnál maradva az oroszlánköröm lehetséges használati módjainak a megmutatása, és ennek fontos része, hogy ne szaggassák szét vele a vásznat, de ne is érjék be azokkal a formákkal, amelyeket már mások létrehoztak – summázott. – Megtanulják, hogy a művészi szabadság nem szabadosság, saját, ám az alkotásokkal módosuló szabályrendszere van. Ehhez azonban ismerni kell az anyagokat és technikákat, valamint a formákat, illetve azt a sokkomponensű folyamatot, ahogy alkotás közben jelentkeznek és – nagyon szerencsés esetben – egyéni módon válnak kiteljesíthetővé.

Lieber Erzsébet Fénymetszetek címmel ad ízelítőt életművéből

A művésznő ezúttal Fénymetszetek címmel ad némi ízelítőt gazdag életművéből. Az Aranykor mellett – ahogy a képcímek is sejtetik –, utak, útkeskenyedések, átjárók, és kapuk vonzzák a szemet. Látható-érzékelhető, hogy kiteljesedett alkotói életútján központi szerep jut a fénynek, az életet szimbolizáló fénynek. Ezzel az „objektív festészettel” – ahogy fényképezőgéppel létrehozott műveit nevezi –, a teremtett világnak a fénynek köszönhetően láthatóvá váló szegmenséből próbál a láthatón túlmutató, trendektől és elvárásoktól független, önálló képi-festészeti világot teremteni. S nemcsak próbál, hanem régóta ezt is teszi – felvillantva, megelevenítve misztikus látványelemeket, alkotásaival ráirányítva a figyelmet a legapróbb részletekre.

A galériába betérők spirituális közegben érezhetik magunkat, hiszen a transzcendens fény is megjelenik a művésznő alkotásain. Jó, hogy így van, hiszen a fény, a fényesség fő motivációs erő lehet akár egy buktatókkal, kínnal-keservvel teli, a folyamatos változás állandóságát kínáló életpályán is, ráadásul tudjuk mindannyian: nagy a sötétség. E különösen zajos és diabolikus korban pedig egyetlen hiteles művész sem engedheti meg, hogy a sötét erőkkel parolázva az élet civilizációja helyet teret engedjen a halál kultúrájának. 

A fény szenvedéstörténete

A kiállító képzőművész lapunknak elmondta: megfelelő közvetítő anyag és tudatos megformálás esetén a fény valóban az életet is jelképezheti. A fény azonban elsősorban fény. Másodsorban talán a sötétség ellentéte. Harmadsorban pedig a fény a látványalkotó. A látvány megmutatása során viszont a fény színekre törik, és tudjuk, a színtörés a fény „szenvedéstörténete”. Lieber Erzsébet Fénymetszetek című kiállítása október végéig várja az érdeklődőket a Somogy Vármegyei Kormányhivatal Galériában.