Halálos tavasz Csökölyben, százmilliós az eperkár

Ahogyan az elmúlt két esztendőben, úgy az idén is kibabrált az időjárás a csökölyi epresekkel: két éve a jég verte el a termést, tavaly a belvíz miatt rohadt el a gyümölcs nagy része, az idén pedig a május eleji fagyok miatt érte óriási kár a szamócájáról messze földön híres falu őstermelőit és gazdáit. A fóliasátrakban ugyan megmaradt a termés, ám a szabadföldi nyolcvan-kilencven százaléka jelenleg kényszerérik, s rohad. Az epertermelők kára meghaladja a százmillió forintot, több tucat olyan család akad, melynek egész éves megélhetését vitte el a májusi fagy.

A kiváló adottságú talajnak köszönhetően egyedi illatú és aromájú, európai hírű csökölyi eper termelői ennek ellenére nem hisznek benne, hogy a kevesebb termés magasabb árat hozhat, ugyanis a kereskedők import, elsősorban spanyol szamócával pótolják a hiányt, melyet jóval olcsóbban hoznak be, mint amennyi a csökölyi eper bekerülési ára, ráadásul sok helyen már csökölyiként kerül a vásárlók elé. Emiatt néhány évvel ezelőtt a helyiek elhatározták, levédetik a „csökölyi eper” nevet – az idén azonban nem az esetleges hamisítás a legnagyobb problémájuk, hiszen az óriási, több mint negyven százalékos munkanélküliséggel küzdő faluban a többségnek az eper adott legalább annyi munkát, ami után jogosultakká váltak a bérpótló juttatásra.

A csökölyieknek lehetőség híján csak a remény maradt, talán téved valamennyit az előrejelzés, s mégsem lesznek mínuszok, elvégre mégiscsak májust ír a naptár. Aztán amikor a következő napokban hajnalonta mínusz három-négy fokot mutatott a hőmérő, már érezték, az elmúlt évekhez hasonlóan az idén is keserves eperszezon előtt állnak. Csak éppen most a jég, illetve a belvíz helyett a késő tavaszi fagyot okolhatják.

Csökölyben több mint négy évtizede termelnek epret, a helyi legendárium szerint Madarász Jóska honosította meg az eprészést: egy gigei barátjától vette az ötletet, a homokos belső-somogyi föld igencsak jó táptalaja lenne a szamócának. Azóta a csökölyi eper illatának és zamatának köszönhetően messze földön híressé vált, olyannyira, hogy aki a pesti piacokon, vásárcsarnokokban bizton vevőt akar találni a portékájának, csökölyinek nevezi el, bárhonnét is származik valójában.

Ami bizony bántja a helyieket, a faluban ugyanis úgy hetven család számára az eper jelenti a megélhetést, mármint a termelése, s még legalább ennyinek a szüret – május végén, július elején szinte a falu apraja-nagyja a földeken dolgozott.
– Hát az idén nem lesz szükség ennyi szüretelőre – legyintett Sarkadi Istvánné. – Nyolc-tíz embert szoktunk fogadni a másfél hektárnyi eperföldre, s bő hat hétig pirkadattól délig szedjük a termést. Általában százhúsz-százharminc mázsányi eper jön le a földről, most viszont örülünk, ha ennek a tizede meglesz.

A másfél hektárra letett hatvanezer palánta kilencven százaléka ugyanis nem bírta ki a hó eleji fagyokat: a kert végétől az erődig tartó eperföld jelentős részén odaveszett a termés.
– Harminc-ötven dekát ad egy palánta – folytatta Sarkadi Istvánné –, de látja, minden szétfagyott. Csak azok a sorok élték túl, melyeket éppen előtte öntöztünk: ugyan a felső két-három centi bejegesedett, de ez legalább megmentette az alját. És még ott várható valami kis termés, ahol nem sikerült befejeznünk a sorok közötti szalmázást: a föld melege valamennyire megvédte a gyümölcsöt.

A nagyjából tízdekás, mézédes, jellegzetes illatú tuchampion tábla – lehet vagy hatezer négyzetméter – viszont teljesen lenullázódott, apró, itt-ott piros foltos gyümölcsök kókadoznak a palántákon.
– Kényszerérik – jegyezte meg Sarkadi Istvánné. – Még nem szabadna pirosodnia. És belül már rohad – tép le néhány szemet, majd szétnyomja őket: valóban, a gyümölcs közepe lyukas és barna.
– Amióta bejött a faluba az eper, ilyet még nem láttam: mínusz öt fok májusban! – magyarázta az utca túloldalán Nezdei Sándor. – Hetvennyolc éves vagyok. Lassan ötven éve eprezek, de erre még nem volt példa. Én még jobban jártam, csak kiegészítés a négyszáz négyszögöl eper, igaz, a szőlőm is teljesen elfagyott, de a faluban sokan ebből élnek.



És öltek rengeteg pénzt és energiát a földjükbe. Ősszel palántákat neveltek, aztán jött az ültetés – hatvanezer tövet tettek ki két hónap alatt, darabja hatvan forint... –, s persze folyamatosan kapálni és permetezni kellett. Aztán szalmázni, esetleg fóliázni a sorok közét – milliókat vitt el a fagy. A csökölyi epresek összkára meghaladhatja a százmillió forintot is.
– Ha szerencsénk van, a bekerülési ár visszajön – sóhajtott az asszony. – Utána viszont komoly dilemma előtt állunk: a ház törlesztését fizessük, vagy a jövő évi telepítést. Csak egyikre elég a pénz. Ha nem telepítünk, nem tudunk miből megélni, ha a törlesztést nem fizetjük, viszi a bank a házat és vele a földet...

Segítséget sehonnét sem kaptak – a biztosító csak jég- és viharkár után fizet, viszont négyszázezer forintos díjat számol fel hektáronként –, tanácsot annál többet. Egy íróasztalhoz szokott „szakértő” például kijelentette a tévében, kivédhető a fagykár, ha a termelők jéghálót feszítenek a földjük fölé.
– Az oszlopozással együtt úgy nyolcvan-százmillió forintba lenne csak nekünk – tárta szét a kezét tehetetlenül Sarkadi Istvánné. – Miből? Lehet, még a munkásokat sem tudjuk kifizetni. Ez nem Ausztria, ez Somogy...

Annak is az egyik leghátrányosabb vidéke, ahol az eperszüret, mint idénymunka egy-egy család egész éves bevételét meghatározhatja. Mivel a munkanélküliség meghaladja a negyven százalékot, s Kaposvárig nem is akad igazán munkalehetőség, a többségnek az öt-nyolc hetes eperszezon azért is életbevágó, mert így fel tudnak mutatni harminc nap munkaviszonyt, mely alapfeltétele, hogy bérpótló juttatást kapjanak. Mivel azonban a gyümölcs kilencven százaléka a földeken marad, így nem lesz szükség annyi segítő kézre.
Illetve lesz, csak később. Máshonnét. Egy falu várja.