Szemünk fénye

Vannak transzgenerációs traumák, melyek korosztályokon át húzódnak, állítják pszichológiai irányzatok. Nagyszüleink idején idegen volt a pazarlás, és ahogy öregszem, egyre inkább nekem is azt diktálják az ösztöneim, hogy tiltakozzak a pazarlás ellen, és ez furcsa közjátékokba kerget. 
Jártamban-keltemben néha gyalogosan is átkelek a Kaposvári Közlekedési Központon, hogy lerövidítsem az utam a belváros és a donneri városrész között. Néhány napja megakadt a tekintetem a főépület második szintjén, a lépcsőforduló mennyezetén világító lámpákon. Nem volt ezzel semmi más gond, csak hogy verőfényes augusztusi délután volt. A látási viszonyok a feltehetően éjjel-nappal világító lámpák nélkül is tökéletesek voltak. Az energia meg fogy, és az előállítása sokba kerül a bolygónknak, a költsége meg az államnak. 
Nem álltam meg, és a liftből kiszálló buszsofőrhöz fordultam. Udvariasan felhívtam a figyelmét a jelenségre, és bár röviden beszéltem, érvemül még a klímaváltozást is felhoztam. Egyszerű utasként csupán arra kértem, hogy jelezze az illetékesnek, célszerű lenne időnként lekapcsolni a lámpákat, ha a napszak indokolja. Érdeklődve végighallgatott, bólogatott, és a végén még a feltartott hüvelykujjával is jelezte, egyetért velem. 
Ezek után megnyugodva közlekedtem, sőt elégedett voltam, hogy lehet hatni az emberekre, és nem falra hányt borsó minden szó. Elégedettségemben nem is ellenőriztem, hogy mi történt a lámpákkal. Ám néhány nap múlva ismét arra vetődtem, és azt láttam, hogy a lámpák rendületlenül égtek. Talán elhamarkodtam a következtetést... 
 

Az energia meg fogy, és az előállítása sokba kerül a bolygónknak.