Pakkra pakk

Tényszerű kérdés, hogy a csomagküldés robbanásszerű fejlődése szűkebb pátriánkat is visszavonhatatlanul utolérte. Úgy váltunk részeseivé egy globális üzletágnak, hogy észre sem vettük, mert a fogyasztói társadalom jól beágyazott tagjaiként tettük a dolgunkat, fogyasztottunk. Vettünk, eladtunk, küldtünk és kaptunk, egyre többször és egyre nagyobb tételben. Más kérdés, hogy a fejlődésen hatalmasat taszajtott a koronavírus-járvány, és az, hogy egyre lustábbak lévén – ó, pardon a kellemetlen tükörbe nézésért – nem szeretünk boltba járni. Meg sehova. Zsebünkben a világ, és egy tenyérnyi képernyőről intézünk mindent: bankot, előfizetést, vásárlást, iskolát, ételrendelést, családot, szerelmet, barátságot... 

Jöjjenek csak a repülők, a teherszállító hajók, fogyasztani akarunk

Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a kényelmünkért fejlesztett és folyamatosan javítgatott rendszerek bizonyos időszakokban nem győzik az igényeinket. Mert nekünk igenis kell az ötszázforintos kínai telefontok, a kétezerforintos katonai kabát, a csillogó matrica. Kit érdekelnek az óceánok, ha nincs tengerpartunk sem, a globális felmelegedés a légkondicionált otthonainkban? Jöjjenek csak a repülők, a teherszállító hajók. Fogyasztani akarunk, és fogyasztunk is. Betelnek a csomagautomaták, eltűnnek a rendelések, de akkor sem állhatunk le, ha utoléri egyik a másikat. 
Nosztalgiával gondolhatunk Nyilas Misire, akire egy egész kollégium volt irigy ritkán látott pakkja miatt, vagy éppen nagymamám történetére, akinek Amerikába illant nagybácsija küldött játék babát és csokoládét, csak valahogy a csomag tartalma hajókötélre és szappanra cserélődött menet közben. Persze, könnyű volt a dolga az akkori futároknak, az elhárító posta-ügynököknek az ötvenes években – nem volt ekkora csomagforgalom, mint mostanában.