Ahol a település vezetőjének erőt ad a hit, tovább élhet a közösség

– Megszokták már az új helyüket? 
– Két év elég idő ahhoz, hogy az ember alkalmazkodjon az új körülményekhez – mondta Bódis Tamás. – Bár be kell vallanom, hogy ez egyre lassabban megy. A korábbi tapasztalatok alapján azt gondoltam, hogy egy is elég lesz erre. Mára viszont kialakultak a feladatkörök, a gyerekek is lassan beilleszkedtek, és mindannyian megtapasztalhattuk, hogy a somogyi emberek mennyire befogadóak. Szeretünk itt élni és itt szolgálni. 
– A környékbeli falvak lelkipásztoraként, hogy érzékeli: van affinitás Isten igéje iránt? 
– Isten igéje élő és ható. Ahogyan a Biblia mondja Ézsaiás próféta könyvében (Ézs 55,11): Isten szava nem tér vissza hozzá üresen, hanem véghez viszi Isten akaratát, eléri a célját. Mindig nagy teológiai kérdés, hogy ki keres kicsodát. Isten az embert vagy ember az Istent. Az a személyes tapasztalatom, hogy az emberek akkor kezdik megérteni, és kezdenek nyitottabbá lenni az ige felé, amikor már személyes élményük van. Ehhez azonban elengedhetetlen a vele való találkozás és a közösségi lét. Sajnos kicsi az igény a minőségi közösségre: ahol sokat kapok, nem felületesek a kapcsolataim, de cserébe nekem is adnom kell magamból… 
– A hívek alacsony létszáma miatt nem csügged? Vagy a remény hal meg utoljára? 
– Sokat szolgáltam kicsi közösségekben. Szerintem nem a létszám a lényeg. Így minden egyes emberért, minden kis sikerért hálát tudunk adni az Úrnak. Kisbajomban, ahol már nincs 25 egyházfenntartó, augusztus 25-én szerveztünk egy remek jótékonysági koncertet. Legalább 260-an gyűltünk össze a templomban. Döbbenetes élmény volt megtapasztalni Jézus szavát: „Bizony mondom nektek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám.” (Máté 18,19) Mert egyetértünk abban, hogy tennünk kell a templomunkért és a közösségünkért is. De a szabási reformátusok, akik már csak heten maradtak, ők is rendben tudják tartani a templomukat. Nagykorpádon pedig azzal, hogy a megújult parókia számtalan lehetőséget kínál a közösségépítésre. Pünkösdhétfőn ott volt egy nagy közös istentisztelet, de tartottunk hittantábort, és találkozóknak is helyet adunk. 
– Hol kezdődik a magvetés? 
– Jelenleg az óvodákba járunk, mert a szolgálati területemen nincs iskola. Ott egységesen, tanmenettől függetlenül foglalkozom mindenkivel, amit különösen élvezek. Ezért hittanóra helyett éneklős, mesélős, játékos foglalkozásnak nevezzük. Abban bízom, hogy fontossá válik a szülőknek a hitbéli nevelés, és iskolába menet mindenki a saját felekezete szerinti hittanórára íratja be csemetéjét. 
– Mivel lehet megtartani a konfirmációt követően a fiatalokat? 
– Semmivel. Nekik kell akarni maradni. A felnőttkor küszöbén igyekezni kell átadni a döntés lehetőségét és a felelősségét is. Ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozunk velük. Közös kirándulásokra, találkozókra hívjuk, segítőnek kérjük fel őket a gyülekezeti rendezvényeken vagy táborokban. Akikkel jó a személyes kapcsolat, azokkal élő a viszony, ám a munkánk eredménye 10-15 év múlva látszik majd. 
– Szolgálati területén szociális és gyermekotthon is működik, sőt a Nyugat-Magyarországi Református Gyermekvédelmi Központ lelkipásztoraként is „rögös” terepen kell helytállnia… 
– Itt szembesültünk azzal a szomorú ténnyel, hogy milyen sok gyerek szorul ma gondozásra Magyarországon. A pontos szám mindig változik, de nagyjából 23 ezer ilyen gyermekről beszélhetünk. A Református Szeretetszolgálat először Kelet-Magyarországon kezdett tevékenykedni, majd 2021-ben több állami feladatot is átvállalt. A Dunántúlon így került egyházunkhoz a somogyi, a vasi és a zalai hálózat. Akkor költöztünk ide, amikor a hálózat azon dolgozott, hogy ne csak nevében, hanem lelkiségében is tükrözze a Krisztushoz tartozást. Így lettem én a Somogy vármegyei résznek a lelkipásztora. Megtisztelő feladat. Olyan nemes lelkű emberekkel találkozhatok, akik csekély juttatás ellenére fogadnak gyermekeket az otthonukba, vagy éppen dolgoznak sokszor a szabadidejük, az ünnepeik rovására. Persze akadnak olyanok is, akik ezt a túlélésért teszik, de ők általában rövid időt töltenek a gyermekgondozásban. A központ a gyermek, akit valamiért ki kellett szakítani a családjából. Nagy kérdés, hogy miként tudunk a legjobban segíteni abban, hogy e tragikus állapotból gyógyultan léphessenek ki. Sokszor nem sikerül, van, amikor igen. Ehhez kell kérnünk Isten erejét. Támogató, erősítő, gyógyító szolgálat a miénk, amit én még máig tanulok az előttem járóktól. 
– A feleségével miben erősítik egymást? 
– Igyekszünk odafigyelni egymásra nemcsak a családi életben, hanem a szolgálatban is. Emberekkel foglalkozni nem egyszerű, könnyen a kiégés felé indulhat el az ember. Emőke bátorítása mindennél többet jelent, mert tudom, hogy érti, s átlátja a helyzetemet. Hasonlóan én is igyekszem támogatni. Ez persze nem súrlódásmentes, mert a közös feladatkör sokszor összeütközik. A feszültség ellen a közös imádkozás nyújt legnagyobb védelmet. 
– Mindig előnyös, ha a lelkipásztor jó kapcsolatot ápol az adott település polgármesterével. Sikerült minden falu első emberével leülnie, hogy nagyító alá vegyék a léleképítés, az üdvtörténet, az evangelizáció ügyét? 
– A közösségek megtartóerejének fokozása közös célunk. Ez nem azt jelenti, hogy egy polgármester nem lehet lelki ember, de az ő elsődleges feladata a külső feltételek biztosítása. A hivatását tekintve nem is nagyon foglalhat állást egyik történelmi egyház mellett sem. Ezt nem is várom el tőlük. Szerencsére itt olyan személyekkel találkozhattam, akikkel nemcsak közösen lehet dolgozni, hanem akikkel le is lehet ülni imádkozni. Végtelen öröm számomra, amikor ilyen emberek térnek be az istentiszteletekre. Jelenlétükkel azt is üzenik: nekik is szükségük van az Úr erejére, kegyelmére, miközben együtt fordíthatjuk arcunkat Isten fényébe. Ez az egyik fő reményforrás. Hiszem, hogy azoknak a közösségeknek van esélyük a megmaradásra, ahol a település első emberének is fontos erőforrást jelent Isten, s ezt nemcsak szavakkal, hanem az életével is képviseli. 

Az Úrnak mindenkor gondja van ránk

– Házasságunk első évében elhatároztuk, hogy a szentestét kettesben töltjük. Éppen Budapesten éltünk az egyik barátunktól kölcsönkapott lakásban, mert Emőke akkor a Csillagpontot szervezte, és nem gyülekezetben szolgáltunk. Pénzünk nem igazán volt, de elhatároztuk, hogy a közös vacsorára és a fenyőfára félreteszünk egy kis összeget. Sajnos egy héttel az ünnep előtt a pénzt egy telefonnal együtt ellopták tőlünk. Egy nappal az ünnep előtt azonban séta közben pontosan azt az összeget találtuk meg a földön, amit első közös karácsonyunkra tettünk félre. Mivel nem tárcában volt, így a tulajdonosának sem tudtuk volna eljuttatni. Nem a többi sok száz ember látta meg, hanem mi ketten. Nem volt több, sem kevesebb, mint amennyit odaszántunk. Ebből egy életre megtanultuk, hogy az Úr mindig gondoskodik rólunk.