Nevadai futballpályára cserélte a medencét az egykori úszó

– Mit tudhatunk a kezdetekről? Hogyan jutott el Kaposvárról Las Vegasig? 
– Budapesten születtem, de a fiatalkoromat Kaposváron töltöttem. Világszinten úsztam korábban, így jutottam ki az Egyesült Államokba különböző sportösztöndíjprogramoknak köszönhetően. Már kint végigúsztam az egyetemi éveket. A pályafutásom utolsó nyarán az OB napján csúcsformában voltam, de egy betegség miatt nem sikerült bekerülni a válogatottba. Akkor úgy döntöttem, elkezdem a felnőtt életem. 

– Hogyan lett a profi úszóból pont futballedző? 
– Tele voltam energiával, mint minden úszó, mikor abbahagyja a sportot. Előtte is része volt a foci az életemnek szabadidőmben, de aztán elkezdtem teljesen belevetni magam elméleti szinten is. Részletorientált típus vagyok, az úszásban is nagyon érdekelt a technika. Próbáltam minél jobban, szebben úszni, úgy hogy minél többet hozzak ki a „testből”. Ugyanez történt a focinál is. Elkezdtem oktatni magamat. Eltelt hat év és a feleségem is megjegyezte, hogy egyre nagyobb az elméleti tudásom. Ő tette fel a kérdést, hogy miért nem kezdek ezzel foglalkozni. Aztán az egyetemi ismeretségeimnek köszönhetően kezdhettem edzősködni. 

– Említette, hogy az úszásban a technikai részletekre is nagy figyelmet fordítottál. Ez a látásmód vezetett oda, hogy nem mint játékos, hanem mint edző folytatta? 
– Igen. Abszolút azt gondolom, hogy emiatt. Az évek alatt egyre inkább kezdett körvonalazódni a cél. Mai napig meglátogatok egy-egy akadémiát, nem csak az amerikai kontinensen, hanem Európában, Hollandiában, Spanyolországban, vagy akár Magyarországon. Mindenhol máshogy csinálják. Próbálom meglátni az összefüggéseket, összerakni azokat a pontokat, amik jól működnek, és aztán ebből megpróbálom kialakítani a saját edzői stílusomat. 

– Akkor ez alapján mondhatjuk, hogy stratégiában van úgynevezett „kreatív szabadsága” egy edzőnek? 
– Igen. Illetve attól is függ, hogy éppen hol vagyok. Jelenleg ugye a Villarreal Las Vegas akadémiájának vagyok az ifjúsági igazgatója. Ott ugye a spanyol vonal a mérvadó, ezért is voltam többször oktatáson Spanyolországban. Ám ott más az emberanyag és ezt is nyilván előtérbe kell helyezni, de megvannak a különböző technikáink, hogy mi ezt hogyan tudjuk megvalósítani más környezetben. 

– Milyen korosztályokkal foglalkozik? 
– Ez is érdekes és vegyes, de talán ezért is élvezem ennyire. A Villarrealban U13-as korosztállyal és kisebbekkel. Ezen kívül hat hónapja csináltunk egy programot, ahol idősebb korosztállyal is foglalkozom az én elgondolásaim szerint. A Európai Futball Tréning alapja a hosszú távú sportolófejlesztési modell, amelynek nagy híve vagyok. Ennek egyik fontos eleme, hogy kellenek a „más” típusú mozgások amikor „felépítünk” egy sportolót. Nézzük csak meg, magas szinteken mindenki „szuperatléta”, hiszen enélkül nagyon nehéz profi szinten helytállni. Illetve mikor elérkezik az idő, amikor is a gyerekek a túl korán megkezdett sport után abbahagyják, legyen fejlesztve más jellegű képességük. Így, ha szeretnének, könnyebben tudnak váltani. 

– Miben jelent nagyobb kihívást kicsikkel dolgozni? 
– Mivel én más sportból jöttem, nekem nagyon fontos volt hogy az alapokat lássam, és hogy hogyan épül fel a folyamat. Az, hogy láthatom a kicsiket, nagyon jó dolog volt kezdésnek. Én is egy nagy gyerek vagyok, emellett úgy gondolom, meg vagyok áldva egyfajta sportpszichológiai képességgel. Könnyen megtalálom a hangot a fiatalabb gyerekekkel. Türelmes ember vagyok, így nekem nagyon könnyen megy a velük való kommunikáció. Lépcsőfokonként látom, hogy hogyan épül fel egy fejlődési folyamat. Ahogy egyre több évet töltöttem a futballban, a 2010-es évek közepétől már nagyobbakkal is elkezdtem foglalkozni. A Villarrealnál az utolsó két csapatom már U15-ös A és B csapat volt, akik magasabb szinten kezdhetnek már futballozni. A magánszervezetemben, az Európai Futball Tréning keretében pedig gyakorlatilag az összes korosztállyal dolgozom. Igazából én mindenben megtalálom a szépséget. Egy felnőttel, egy egyetemistával, vagy profival sokkal egyszerűbb az edzés. Rögtön tudja miről van szó. Kicsi finomságokat, taktikai pozicionális dolgokat javítasz ki. A kicsiknél azonban – akik folyamatosan játszanak – rövid időn belül hatalmas ugrásokat lehet látni, ami szintén szépsége a munkámnak. 

– Mondjuk ki: Amerika nem klasszikus futballnemzet, ám talán egyre népszerűbb a sportág az államokban is. Hogyan állnak most az amerikaiak a labdarúgáshoz? 
– Összetett dologról van szó, de, ahogy mondtad, egyre népszerűbb. Az is nagy löketet ad a foci népszerűségének, hogy majd Amerikában rendezik a világbajnokságot. A másik tényező a bevándorlók jelenléte. Különböző kultúrák keverednek. Minden térségben, ahol sokan vannak a közép–, dél–amerikai, vagy akár európai bevándorlók és leszármazóik, annál népszerűbb a sportág. Ám ez az államokban mégis egy nagyon új sport. Nagyon kevés olyan akadémia van, ahol csak úgy lehet játszani, ellentétben például Európában, ahol több helyen, különböző szinten lehet futballozni. Ám a nagy sztárfocisták – mint akár Messi is – jót tesznek a foci népszerűségének. 

– Vagy David Beckham. Az ő személye és tengerentúli jelenléte is hozzájárult a foci népszerűségéhez Amerikában? 
– Igen. Abszolút. Floridában hatalmas fellendülés van a sportágban, amihez, ahogy említettem, sokat hozzátesz a bevándorlók jelenléte is. Nagyon sokan játszanak. Igazából a „merítőháló” a lényeg, hogy mekkora populáció játszik. Floridában, Kaliforniában, vagy például Texasban, sokan vannak, akik körében nagy a futball népszerűsége. 

– Magyarként hogyan fogadták és mit gondolnak a magyar fociról az amerikaiak? 
– Mindenhol nagyon jól fogadtak. Puskást pedig mindenki ismeri. Sőt, néha még engem is meglepnek, hiszen későbbi, 70-es 80-as évekbeli csapatokat is emlegetnek. Ezen kívül most a magyar fociban is jó kezdeményezések vannak, ez kint is érződik. 

– Hogyan látja a mai magyar foci helyzetét, szerepét? 
– Ahogy említettem, jó kezdeményezések vannak és világszinten csak így megy. Rengeteg pénzt bele kell rakni, rengeteg szakember kell. Képezni kell az edzőket, nem lehet leragadni a régi módszereknél. Én a spanyol rendszert nagyon jól átlátom. Harminc éve teljesen más dolgokat csináltak és náluk is állandóan reformálták a sporttudományt. Így tudtak eljutni a 2010-es „robbantásig”. 

– Akkor a kulcs, hogy „haladjunk a korral”... 
– Igen. De igazából két dolog elegye. Volt már régen a magyar stílus és ezt meg kéne tartani amennyire lehet. Az hogy bátrak, ügyesek a játékosok egyéniben, de nagyon jól támadnak és védekeznek együtt. De kérdés, hogy mi ebből a realitás? Mennyi jó játékosunk van akiket ki tudunk nevelni? Ezután pedig felnőtt profi szinten meccseket kell nyerni. Ehhez azt kell csinálni, ami nagyon jól működik, és Rossi ebben szerintem elég jó munkát végzett az elmúlt években. Kemény csapatok ellen szépen, okosan védekezünk, aztán ahogy terünk és lehetőségünk van, támadunk. A taktikailag és technikailag kevésbé erős csapatok ellen pedig meg mi próbáljuk a labdát tartani. Ez egy iszonyatosan fontos dolog a futballban. A Villarrealban is ezt látom. Olyan játékosokat próbálunk kinevelni, akik minden rendszerben tudnak működni. Minden helyzetben nagyon jók. 

– Egy csapatnak érnie és fejlődnie is kell. A türelem alappillére ennek a kemény munkának akár az edzők, a játékosok vagy a szurkolók részéről? 
– Így van, ez nagyon fontos. Az emberek egyre türelmetlenebbek, mindenki eredményt akar már holnapután, pedig a gyerek csak tegnapelőtt tanult meg focizni. 

– Hozzájárulhat, hogy profi és boldog sportolói létet élhessenek meg ezek a gyerekek. Ez egyfajta küldetéstudat? 
– Igen. Ez nem munka, hanem hivatás. Ám a lényeget is kimondtad. Ez a kulcs. A legfontosabb, hogy az emberek boldogok legyenek és mosolyogjanak. Az a sportoló is, aki boldogan jön le edzeni, sokkal kiválóbb eredményt nyújt a pályán.