Kacskaringós és göröngyös út Véséről a Parnasszusra

Költőnek lenni áldás és kereszt, de ha nem az lennék, már nem élnék – vallotta öt évvel ezelőtt a Kossuth-díjas költő, Bertók László, akit nyolcvanadik születésnapja alkalmából Kaposvár nevében Jágerné Katona Zsuzsanna kulturális referens, az esetet szervező Berzsenyi Társaság részéről pedig az ügyvezető alelnök, Ujkéry Csaba köszöntött szerdán este a megyeszékhelyen a Takáts Gyula Emlékházban.



A vései születésű költő amúgy meglehetősen kacskaringós és göröngyös úton jutott fel a Parnasszusra: Németh Feri bácsi, Lakatos tiszteletes és a könyveiket a rendelkezésére bocsátó Szabó tanítóéknak köszönhetően tárult ki előtte a világ, jutott el a csurgói iskolába. Onnan a marcali postára és az ÁVH börtönébe vezetett az útja, az államvédelem ugyanis nem nézte jó szemmel az ifjú költők mozgalmát, melynek tagja volt – előbb nyolc hónapra ítélték, majd behívták munkaszolgálatosnak. Szabadulása után, bár tanácsolták számára, nem volt hajlandó elhagyni az országot: „mint a fű, mint a fa, ide voltam kötve ehhez a földhöz” – vallotta.

Életét a forradalom után kezdhette újra felépíteni szülőfalujában, napszámosból nagyatádi segédkönyvtárossá avanzsált, majd bejutott a pécsi egyetemre, ahol magyar-történelem szakon végzett. A költészetben a hetvenes évek hozta meg számára az áttörést, megjelent első kötete, a Fák felvonulása, kijuthatott külföldre, az évtized közepétől a Jelenkor munkatársa lett, 77-től pedig a városi könyvtár igazgatója. A nyolcvanas évektől már hivatalosan is elismerték munkásságát József Attila-, aztán Déry Tibor-, végül Kossuth-díjjal tüntették ki.
Nyolcvanadik születésnapi estjén Valahol valami címmel Lázár Balázs és Tallián Mariann tisztelgett előtte a jóbarát egykori házában, s maga is megemlékezett a Takáts Gyuláról, no és a másik barátról, Fodor Andrásról, valamint Berzsenyiről: az este végén három versét mondta el a közönségnek.