Nem éri meg

Elkezdődött az iskola, és ezzel nem csupán a nyári élmények és a tudásátadás kezdődött meg újra. Eljött az ideje a mindenféle, nyáron összegyűjtött rossz nyavalyák önzetlen megosztásának is. 
Sajnos, mintha magában az, hogy az ember lebetegszik, nem volna éppen elég, számos egyéb szempontot is mérlegelnünk kell. Az világos, hogy a koronavírus időszakában alkalmazott, olykor túltolt, de jobbára hasznos óvintézkedésekből mára semmire nem emlékszünk. Önfeledten prüszkölünk a világba, tapogatunk meg mindent és mindenkit, melyet legfeljebb egy késői kézmosással próbálunk meg orvosolni. 
Így aztán érthető, hogy a régi rutinok szerint járunk el, ha azt érezzük, minket vagy gyermekünket kerülget a kórság. Mert ha szemünk fénye hazahurcol valamit az oktatási intézményből, ki fog rá vigyázni? Hiszen nekünk dolgoznunk kell, mi egész egyszerűen nem eshetünk ki a termelésből! Igyekszünk kezelni hát a tüneteket, hogy minél előbb visszatérhessen gyermekünk az oktatási rendszerbe, a „semmiképpen ne maradjon le” egyébként megkérdőjelezhetetlen indokával. Még nagyobb baj, ha hiába minden, mi magunk kapunk el valamilyen őszi vírust. Mert a munkából nem eshetünk ki, számítanak ránk. Ez felülír gyakorlatilag minden egyéb szempontot. Olyanokat is, mint kollégáink védelme vagy a saját egészségünk. 
Tapasztalatból mondom: nem éri meg. Ha jobban belegondolunk, semmi, de semmi nem ér annyit, mint az egészségünk. Mindennek ez az alapja, és hiába hisszük ilyenkor, nem lehet csalni. Mindenkinek van egy képzeletbeli számlája, amire csendben íródnak az egészsége ellen elkövetett vétkek. Kinek előbb, kinek utóbb, de ezt az árat meg kell egyszer fizetni, és akkor már késő lesz bánkódni.