Kölcsönkenyér

A napokban tette közzé a Magyar Közjegyzői Kamara, hogy bizony olyan világot élünk, ahol az emberek kölcsönből valósítják meg imigyen elérhetőnek érzett vágyaikat. Ebben eddig talán nincs semmi meglepő. De arra is felhívják a figyelmet, hogy a tartozástól való félelem keveredik a kölcsönadás felelőtlenségeivel, aminek veszélyes eredménye lehet. 

Sokan hisznek még az adott szóban, főleg egy barát esetében

Ha szorul a kapca, és hitelt kell felvennünk, először általában megtekintjük, mit tud nekünk kínálni a bankszektor. Majd amikor meglátjuk a most bennünket aktívan rugdaló kamatlábakat, más megoldást keresünk. Aztán a valós pénzügyi helyzetünkre fittyet hányó bankok után a legtöbben a barátaikhoz, ismerőseikhez fordulnak kölcsönért. A felmérésből kiderül az is, hogy a legtöbben adnak, ha baj van. Így azonban, hogy a kőkemény pénzügyi logikába érzelmeket csempészünk a kéréssel, máris megvan az első baj. Mert sokan hisznek még az adott szóban, főleg egy barát esetében. Ami aztán olyan pillanatok alatt üresedhet ki, hogy mire egyet pislantunk, már futhatunk is pénzünk után. A közjegyzők azt javasolják, mindig kössünk szerződést, elkerülve a későbbi problémákat. 
Ugye nem csak én érzem, hogy ez sok esetben nem életszerű? Ha jön a nagybetűs, megszorult BARÁT, aki esküszik mindenre, hogy megadja a pénzt, amint tudja, akkor rögtön foglaljam írásba, hogy szeretem, csak nem bízom benne? Vagy majd akkor szakadjon meg a barátság, mikor kiderül, szavai kiüresedtek, már azt sem lehet elhinni, amit kérdez? 
Életem során többször adtam már kölcsön. Volt, hogy visszakaptam a pénzem, de olyan is, hogy eltűnt a „baráttal” együtt. Papírt – én ostoba – sosem írtunk, és ezután sem fogunk. Egyszerűen csak annyit adok, amennyit egy barátság oltárán elveszteni helyesnek érzek. Az adós úgyis többet veszít, csak ez sokkal később fog kiderülni.