Pozsony és az erő nyelve

Vérmérséklet dolga, hogy valaki „politikai, jogi és eljárásrendi értelemben egyaránt elfogadhatatlannak” minősíti-e Sólyom László köztársasági elnök Szlovákiából való kitiltását – mint tette azt Balázs Péter külügyminiszter –, esetleg „a diplomációban szokatlan lépés”-nek, avagy éppen világraszóló tahóságnak, annyi azonban tény, hogy a szlovák politika ezzel a döntéssel mintegy megkoronázta azt a dicstelen és EU-konformnak semmi szín alatt sem nevezhető tevékenységét, amelyet az elmúlt időszakban valamennyi  olyan ügy kapcsán megfigyelhettünk, amiben csak előfordult a „magyar”, „Magyarország” kifejezés. És miután világos, hogy a mostani incidens nem kis részben belpolitikai célokat szolgál – 2010-ben északi szomszédunknál is választásokat tartanak, márpedig ilyenkor a „magyar kártya” kijátszása rendkívül jó szolgálatot tehet –, a történet szerintem ma már messze nem arról szól, miért is viselkedik ennyire hisztérikusan, már-már paranoiásan a szlovák politikai garnitúra, hanem hogy milyen feleletet adhat hazánk az államfőt – pontosabban az egész országot – ért sérelemre, továbbá hogy miként is lehetne-kellene rendezni a brutálisan megromlott kapcsolatokat. A kérdés annál is inkább kérdés, merthogy a megfelelő válasz nem látszik körvonalazódni (a külügy ugyan tiltakozott a szlovák nagykövetnél, míg a  Köztársasági Elnöki Hivatal állítólag keresi a „célszerű” lépéseket, de ezek olyan „nesze semmi, fogd meg jól” dolgok), arra pedig már most nagyobb összegben fogadnék, hogy Európa a kisujját sem mozdítja majd a helyzet rendezéséért. Hogy mennyire nem, azt semmi sem mutatja jobban, mint hogy az Európai Unió soros svéd elnöksége a történtekről egyáltalán nem  volt hajlandó nyilatkozni, az Európai Bizottság ügyeletes szóvivője pedig tegnap kerek perec azt mondta, az esetet olyan kétoldalú ügynek tekintik, amelyben a bizottság semmilyen formában sem érintett. 

No, már most, ez nem csupán nyers és világos beszéd, de azt is teljesen egyértelművé teszi, hogy ezt a harcot – akár tetszik ez nekünk, akár nem – mindenfajta küldő segítség nélkül, csakis önmagunkra hagyatkozva kell megvívnunk. És hogy mégis miként? Nos, bár nem vagyok a diplomáciai konfliktusok kezelésének a szakavatott ismerője, meggyőződésem, hogy Magyarországnak az eddig tapasztaltnál jóval nagyobb határozottságot és elszántságot – más megfogalmazásban: több erőt – kellene felmutatnia Szlovákiával szemben. Félreértés ne essék, magam kifejezetten rühellem a Slotához hasonló, kardcsörtető politikusokat, akik félrészegen Budapest tankokkal való megszállásáról ábrándoznak (nem is beszélve arról, hogy a politikát ténylegesen a kompromisszumok művészetének gondolom), de a történteket látva kénytelen vagyok igazat adni Öllös László szlovákiai magyar politológusnak, aki a nem is olyan régen elfogadott nyelvtörvény kapcsán azt mondta, „a megbékélés útja nem arra vezet, hogy hagyják a szlovák nacionalistáknak, csináljanak, amit akarnak, hanem arra, hogy nem hagyják”..., már csak amiatt sem, mert „vannak itt olyan emberek, akik másból nem értenek, csak az erőből, maguk is így viselkednek, így csináltak karriert, és sajnos, így látják a világot”. A kérdés már most csak az, hogy egy olyan helyzetben lévő ország, mint a miénk, tud-e bármiféle erőt felmutatni. Igen, „országot” mondtam, és egyáltalán nem véletlenül, mert bár Szijjártó Péter Fidesz-szóvivő tegnapi nyilatkozata szerint Ficóék csak azért merték megtenni velünk mindezt, mert „a magyar kormánynak nincs tekintélye”, magam sokkal inkább úgy látom, pillanatnyilag az egész ország nincs abban az állapotban (szőröstül-bőröstül, azaz kormányostul és ellenzékestül, gazdaságilag, morálisan és hangulatilag, stb., stb.), hogy kellő súllyal – no, meg persze, eredményesen – lépjen fel a saját érdekei védelmében. És Szlovákia pontosan tudja ezt. Tudja, és ki is használja.