Vészterhes idők

A frontátvonulás hírére felbolydult a lakóhelyem közelében lévő utca. A kánikulát elűző szélroham és a sötét felhők közeledtére élénk sürgés-forgás kezdődött az egyik háznál. Egy értékesnek látszó autó körül csoportosultak a háziak, főként nők szorgoskodtak. Pakoltak rá régi matracot, plédet, teljesen beborították az utcán parkoló járgányt. Kövekkel, aszfaltdarabokkal fogták le a sok szövetet. Biztos ami biztos, egyéni védelemmel felkészültek a jégverésre, ami szerencsére elmaradt. De a család elégedett volt, mert mindenre készen megóvták a járművüket, nem sajnálták a befektetett munkát. Nyugodt volt a lelkiismeretük, hogy ők minden tőlük telhetőt megtettek. 
Néhány évvel ezelőtt még gondtalanabb volt az emberfia, tűnődtem el rajta. Mára már beleégett a gondolkodásunkba, hogy váratlanul ránk törhet a baj. Ha nincs is előjele, jöhet ránk klímaváltozás, világjárvány, infláció, háború, gazdasági válság. Akár csomagban is érkezhet, vagy közvetlenül egymás után. Már nem is lepődünk meg rajta különösebben. Bármi a nyakunkba szakadhat, és nem tudjuk megakadályozni. Az ember saját védekezési taktikákat kénytelen kidolgozni és sokat nem tehet ellene, csupán enyhíthet a hatásokon. Az istencsapások higgadt fogadását elősegíti, ha a mai felbolydult világ ellenére sem borul fel az emberben a belső rend. Ez tartást ad bármilyen vész esetén. No és a szerencsében sem árt bízni, abban, hogy a csalánba nem üt a mennykő.