Télvíz idején

Alig vártam gyerekként, hogy mikor reggel kinéztem  az ablakon,  fehérbe boruljon a táj. Hamar elő is kaptam a szánkót és indultunk is barátaimmal a legnagyobb dombokat felfedezni. Nem maradhatott el a hóember készítés és a hócsata sem. Elszoktunk már a kemény telektől, amikor heteken keresztül megmaradt a hó és napközben sem ment fagypont fölé a hőmérséklet. Az elmúlt napokban viszont újra előkerült a sapka, sál, kesztyű, volt olyan somogyi település ahol éjszaka mínusz tíz foknál is hidegebb volt. A dermesztő hidegben sokkal több teendő hárul ránk. Az állattartóknak figyelniük kell, hogy a befagyott vizet feltörjék, hogy legyen mit inniuk a jószágoknak. Nagypapám mindig meleg vizet töltött az itatókba, de naponta többször kiment, hogy megnézze van-e a disznóknak mit enniük, inniuk. Csöpi kutyánk háza is felkerült a teraszra és a meleg szalmán szundikált napközben. A hidegben nagymamám mindig úgy főzött, hogy valami meleg étel kerüljön az eb táljába is.

A minap szociális gondozókkal látogattunk el idősekhez, akiknek elkélt a segítség. Volt, ahol fát hasítottak, begyújtottak a kályhába és a bevásárlást is elintéznék nekik. Egyik gondozó mindig egy távolabbi nagyobb boltban vásárol, mert az olcsóbb és így kevesebbet kell ápoltjának költenie. Tudja, hogy minden nap  forintra pontosan ki van számolva mennyit költsön. Mikor este a cserépkályhámba begyújtottam, visszagondoltam a kiskorpádi látogatásokra. A melegség nem csak a szobát, hanem a szívemet is betöltötte, hogy vannak olyan emberek, akik mosolyogva, erejükön felül dolgoznak azon, hogy segítsék az elesetteket, időseket. Mindennek természetesnek kellene lennie, de a mai világban már nem az.