Rongycsomó

Rongycsomóként feküdt a kórházi ágyon. Összekuporodva, szótlan öntudatlanságban, réveteg tekintetében a túlpart visszfényével. Aszott teste jó, ha 40 kilót nyomott. Hol jobbra, hol balra fordult nagy nyögések, sóhajok közepette. Vékony paplanja alól katéter lógott ki, legszívesebben kitépte volna magából. Néhány korty tea, pár kanál főzelék, fél doboz joghurt volt mindennapi étke. Olykor összeszorított fogakkal utasította el az ebédet, ám a nővérnek sikerült egy-egy kanálnyit belediktálni betegébe. 
Egyik nap idős, joviális asszony került a kórterembe, kit gyakran látogattak. Az unokája is, aki nem értette, mi a fenének kell évente megtükrözni a mama gyomrát. Most sem találtak nála semmit, de egy-két vizsgálatra azért még benn tartották. Ahogy az unoka tüzetesen szemlélte nagyanyja szobatársát, vonalaiban felfedezni vélte általános iskolai tanítóját, aki a magyarórákat tartotta 3–4. osztályban. Miközben nézte csapzott haját, felvillant előtte a szőke, rakott frizura, a szűk szoknya, a magas sarkú cipő. Fittségét piros köpenye sem tudta elfedni. Ahogy rápillantott sápadt arcára, írás-olvasás-fogalmazás órák képe elevenedett meg. A helyes házi feladatokra, egy-egy rövid fogalmazásra kapott dicséretek, a szóbeli feleletekre vagy a külalakra odakerekített ötösök öröme. Merthogy akkoriban a külalakot is osztályozták – így is értékelve a rendezett vagy agyonjavított írásképet. A krétaport is látta szállni a fényben a tábla előtt – hol volt akkor még digitális tábla, e-napló? –, s hallotta a szénnel fűtött cserépkályha duruzsolását, melynek forró csempéje egyszer kiégette sötétkék mackónadrágját… 
A tanítónő ágya felé indul el az unoka, hogy köszöntse, s elmesélje, mi történt vele az elmúlt 40 évben. Titkon reméli, sikerül majd felfedni valamit a lepréselt múltból, előhívni néhány közös emléket. Az üdvözlésre motyogás a válasz. Szomorú e jelenlét az egykori diáknak, aki nem tudja szóra bírni azt, ki szép beszédre, szabatos fogalmazásra, helyesírásra tanította diákok százait, ezreit. A tanítónő szemébe könnyek gyűlnek, majd lassan a fal felé fordul. 
Nemcsak a betegség kínozza. Egy élet terhe is. Még aktív volt, amikor a tízórai szünetben nagyobb kamaszkölköt szalajtott át kávéscsészényi rumért az iskola közeli kocsmába, és az is megesett, hogy ziláltan, zavaros tekintettel ért be a reggeli csengőszóra. A tanáriban az a hír járta, nagydohányos férjével együtt vedelnek, léha fiukon keseregve. A hajdani sármos férfi büszke volt tanítónő nejére, ám a folyamatos sebződés, harmóniahiány eltávolította őket egymástól. Férje érszűkületes lábát térd fölött amputálták, de még ekkor is füstölt a délutáni verőfényben a szolgálati lakás kertjében. Fiát várta haza az öreg, mígnem örökre elaludt a hokedlin. A neves sportember temetésén sokan kondoleáltak az özvegynek, akit fokozatosan nyomorított meg az alkohol. Fia olykor ránézett, mígnem kórházba vitette magatehetetlen anyját. A 80 körüli tanítónő érezte, nincs hazaút, ám arra nem számított, hogy hetekig élettelen rongycsomóként fekszik majd a zöld falak között. Ravatalán sokakat szíven talált az ének: Látjátok, testvérek, ennyi az élet… 
 

Nem csak a betegség kínozta az asszonyt, hanem az élet terhe is