Piros zokniban…

Lőrincz Sándor

[email protected]

Előttem még a kép, amikor vagy öt esztendeje a Somssich-Táncsics-napon az idén Széchenyi-díjassá lett Zrínyi Miklós akadémikust, az egykori öregdiákot körbevették a fiatalok, hogy találkozzanak vele. A tudós kémikus, ki a világ számos egyetemi katedráján állt már, az egyik végzős zakóján felfedezett egy Táncsics-jelvényt. A körünkben lévő tanárnő biztatta tanítványát, ajándékozza oda bátran a remek humorú akadémikusnak, majd másnap kap tőle egy újat. S így tett. A vendégelőadó viszonozta a gesztust; zakójáról lekapcsolta saját jelvényét, amelyen ez állt: az MTA rendes tagja. A nemzedékek találkozóján megállt a levegő.

Nem tudom, hol folytatta tanulmányait az ajándékjelvényt feltűző srác, de most, az innovatív ötleteiket felvonultató fiatalok láttán, újra örül a szívem. Merthogy az ifjakban ég a tűz, s hiába az általánosítás, mondván, a mostani fiatalok nem sokra viszik, hiszen életükből hiányzik az igazodási pont, a szorgalom, a kitartás. Csak túlélni akarnak. Igen, akadnak ilyenek is, meg olyanok is, akik kifogyhatatlanok az ötletekből, s kellő elszánással, már most, gimisként megkezdik felépíteni saját élet-projektjüket, remélhetőleg nem eltaposva kortársaikat. S nemcsak a kaposvári Táncsicsban, hanem Siófokon, Fonyódon, Csurgón és szerte az országban…

Az innováció egyre nagyobb szerepet kap életünkben, s akkor járunk jól, ha magunk is lelkesedünk, hiszen mindig találékony nép volt a magyar. Az idők ugyan változhattak, de a fiatalok mindenkor megmutathatták oroszlánkörmeiket. Zrínyi akadémikus úr diákéveiben is. Kontra, Matuszka és Szántó László tanár úr volt a kedvence a hosszú hajú, s néha piros zokniban megjelenő, langaléta gimisnek, aki „lógás” címén a megyei könyvtárban búvárkodott társaival. Már akkor tudta: innováció nélkül félkarú óriás lenne a ma embere.