Aki az eke szarvára teszi a kezét, soha ne tekintgessen hátrafelé

– Isten terve és az ön elképzelése szinkronban volt az elmúlt időszakban? Vagy ilyet ne is kérdezzek, a pap engedelmes, oda megy, ahova a főpásztora küldi? 
– Az elmúlt 25 évben biztosan több helyen voltam, mint azt korábban gondoltam volna. A gondviselés azonban mindenhol velem volt. Isten mindig küldött angyalokat, akik konkrét személyek formájában mellém álltak akkor, amikor egyedül túl nagynak tűnt a feladat. Gyakran nem értjük Isten rendeléseit, és csak akkor tárulnak fel a tervei, amikor beleállunk a feladatba. Szép éveket töltöttem Kaposszerdahelyen és Kaposváron, a Riska táborok is gyakran eszembe jutnak, örülök, hogy az, amit ott elkezdtem, ha kicsit más formában is, de folytatódik. Visszatekintve azt hiszem, hogy mindenhol volt egy kis előrelépés az alatt az idő alatt, amit az adott helyen töltöttem. Hálát adok Istennek és a főpásztoraimnak, hogy mindig adtak nekem lehetőséget egy-egy újabb meghívással. Jelenleg az andocsi kegyhelyen és Karádon bátorítom a plébánia híveit és a zarándokokat, hogy legyenek ők is tanítványok, akik beleállnak a feladatokba és újraépítik a leomlani készülő falakat az egyházunkban. 
– Jó esetben Istenért, s nem a plébánosért járunk templomba, ám az is igaz: egy jó plébános remek szentbeszédjeivel, lelkes közösségépítő munkájával megkönnyítheti a lépéspróbákat a Teremtő és az egyházközség hívei felé. Ezen kívül melyek a jó plébános ismérvei? 
– Nem érzem magam felhatalmazva, hogy én mondjam meg, milyen egy jó pap. Magam is csak próbálkozom, hogy megfeleljek korunk igencsak változó igényeinek. Leginkább afelé törekszem, hogy nyitott legyek azok iránt, akik eltávolodtak Istentől, a hittől, Isten egyházától. Erre bátorítom a templomba járó híveket is. Úgy tűnik, ők néha azt szeretnék, hogy inkább velük törődjek, de azért mindig akadnak olyanok is, akik velem együtt fogadják a csak időnként betérőket és a magukat hitetlennek vallókat. Messze vagyunk attól, hogy ne számítson az embereknek, hogy milyen a fogadtatás egy templomban. Amilyen a „fogadj Isten”, olyan az „adjon Isten”. Még diakónusévemben Franciaországban tanultam, hogy a szentmise után jó kiállni a templom elé és köszönteni a híveket, néhány szót váltani velük, kicsit benne lenni az életükben. Adott esetben a szentmise előtt is örülnek a fogadtatásnak, ha valaki mosolyogva rájuk köszön a templomajtóban. Nemcsak a pap feladata lehet ez, de jó, ha ő is részt vesz benne. Gyakran kapok visszajelzést, hogy örömet ébreszt egy-egy mosolyom, ami annyira rám ragadt, hogy már a szent liturgia közben is gyakran azon kapom magam, hogy a Jóistenre is mosolygok. Azt hiszem, egy hálás, mosolygós pap szeretnék lenni, de még távol vagyok tőle, hogy minden helyzetet ilyen derűsen fogadjak. 
– Önnek milyen papi példaképei voltak, s vannak? Egykor Balás Béla megyés püspök kispaptoborzó levelére figyelt fel, s jött szolgálni Somogyba… 
– Igen, főpásztoraim valóban példaként állnak előttem. Balás Béla bátorító, hívó szavai és Varga László imádságos élete nagy hatással voltak rám. Erdő Péter bíboros úr még a szemináriumban volt nagyon kedves tanárom, Fábry Kornél püspök pedig kispaptársam és jó barátom az Emmánuel Közösségben. Gyermekkoromban Kozma Imre atya szárnyai alatt nevelkedtem, nála tanultam meg ministrálni is. Gimnazistakoromban Varga Kapisztrán ferences atya kísért akkor is, amikor nem papnak, hanem családos embernek és orvosnak készültem. Nagyon bennem maradt Kamarás Mihály, szintén ferences szerzetes, aki gyermekkoromban keresztelt, és aki még a világháborúban komolyan szenvedett hitéért a délvidéken. Amikor végül igent mondtam a papi hivatásra, az elsők között volt, akivel tudattam ezt. Ő csak felemelte ujját és figyelmeztetett az evangélium szavaira: „Ne feledd! Aki az eke szarvára teszi a kezét, az ne nézzen hátrafelé!”. Igyekeztem is mindig inkább az adott feladatra figyelni, mint keseregni azon a körülményen, ami esetleg nem volt ideális. 
– Hogy látja, mennyire élő a ma egyháza vagy inkább az avítt jelző illik rá? Én azt tapasztalom sok esetben, hogy a papok elfoglaltak, soha nem érnek rá, vagy éppen unatkoznak, ám ekkor se jut eszükbe: lehetne másként is. Hiszen eredetileg arra szegődtek, hogy mindenkinek a mindenei legyenek… 
– Mi, papok sem vagyunk tökéletesek. A szabályok és intézményi keretek is gyakran komoly teherként nehezednek ránk, amin nem tudunk változtatni. Az ingatlanok pedig maguk alá temetnek minket. Van olyan kollégám, akinek húsznál több ingatlanra kell legyen gondja, munkatársra pedig nem futja a költségvetésből. Magam is küzdök a jó karbantartással. Szimbolikus volt számomra, hogy huszonöt évvel ezelőtt a somogyvári romok között szentelt pappá Balás Béla megyés püspök atya. Megértem az elégedetlenséget, hogy miért nem tudunk mindenkinek megfelelni, amikor pedig mindenki csak egy kis figyelmet szeretne. Persze az igények összeadódnak és végül a 24 óra nekünk sem elég. 
– Hogy érzi: a kiégés elkerülte? 
– Aki Isten ügyét szeretné előrevinni, annak gyakran az az érzése, hogy két végén égeti a gyertyát. Remélem, még tudok figyelni a saját és más emberek érzéseire, és igyekszem eleget pihenni, mozogni és imádkozni is. A kitartó szolgálathoz nagyon fontos, hogy újra és újra visszatérjünk a kiegyensúlyozott életmódhoz. 
Fotó: Kovács Tibor

Keresik, hogy mit üzen a Lélek 

Nyéky Kálmán oszlopos tagja az Emmánuel Közösségnek. – Az Emmánuel Közösségben együtt szolgálnak a laikusok a papokkal. Testvérek vagyunk, és nem szólítanak plébános úrnak, legfeljebb Kálmán atyának – mondta a plébános. Együtt imádkozunk és keressük, hogy mit üzen a Lélek az egyháznak. A szentségimádás, a mások iránti együttérző szeretet és az evangelizáció, a hit továbbadása a közösség három fő karizmája. Talán az együtt cselekvés és az imádságos együttlét volt mindig is az, amiben leginkább éreztem a segítséget hivatásom gyakorlása közben, és remélem, hogy én is tudtam olykor támasz lenni a testvéreim számára.