Örökifjúnak maradni…

Bringával közelítek kedvenc áruházam felé, s látom, kisebb tumultus a bejáratnál. 15–20-an várnak bebocsátásra. Kiderül: vagy 20 perce elment az áram, s kiterelték őket, mondván: nem tudják, meddig tart az áramszünet. Ha van idejük várjanak, de semmit nem garantálnak. A drótszamarat kikötöm, majd az útpadkára telepszem a tikkasztó hőségben. Negyedóra múlva fényárban úszik az üzlet, a számítógépek is „felálltak”, kedvére vásárolhat mindenki. Már a pénztár előtti sorban állok, amikor elsötétül minden, s jó hangosan bemondják: legyünk szívesek kifáradni, újabb áramkimaradás. A kocsiban hagyjuk benne a termékeket, majd ők visszapakolják a polcra. Egyesek megkérdezik: 
– Jó, jó, de mi lesz a százasommal, amit a kocsiba tettem? 
Válasz nem érkezik. Mindenki indul a pénztárgépeken túli bejárati részre, gondolván, ott várakozhatunk. Odakünn kánikula, a benti klíma viszont felettébb üdítő, s tompitólag hat indulatainkra is. Kihajtanak bennünket a forróságra, mert ilyenkor az a szabály, hogy minden vásárlónak el kell hagynia az áruházat. Többen kocsiba pattannak, nincs idejük várakozni, mások állva folytatják a diskurzust, az újabban érkezők legtöbbje ki se száll autójából. Tíz perc után nekem is elfogy a türelmem, s bringára pattanok. Majd holnap beszerzem, amit ma nem tudtam. Tulajdonképpen a legfontosabb élelmiszerekből van még tartalék odahaza. 
Másnap újabb kör, szerencsére nem akadozik az áramszolgáltatás. Ismét megpakolom a bevásárló kocsit, s közben eszembe jut: felvágottat még nem vettem. Elindulok a hűtő felé – az egyik női alkalmazott igencsak nagy vehemenciával szavatossági időt ellenőriz –, s az egyik stósz élére állított, fóliázott sonka tetején vízszintesen is fekszik vagy két tucatnyi szeletelt sonka. Nyúlok a legfelsőhöz, gondolván, könnyen leemelem, ám az egész rakat szempillantás alatt megcsúszik és le­zúdul az alsóbb polcokra és a lábam elé. A mellettem álló alkalmazott végzi tovább a munkáját, én meg visszapakolom az árut a helyére, néhány kivételével, melyeket a kocsiba dobok. A jól végzett munka örömével lépnék tovább, amikor a huszon­éves nő rám néz és hadarva odaszól: – Szióka, ugye a lábam elé leesetteket is felszeded!? 
Kiderül, a hűtőajtótól nem vettem észre, hogy tőlem balra is landolt néhány fóliázott sonka. 
– Hát hogyne, hajolok máris, s közben azon morfondírozom: jó, jó, hogy figyelmeztetnek erre, jóllehet, nem önszántamból rántottam magamra az árukészletet, no de így? Ilyen hangon, s tegezve? Legszívesebben odébb lépnék, s azt mondanám: 
– Tudod mikor, kisanyám!? Én még azt tanultam: mindent a vásárlóért. Inkább te tanulj egy kis illemet! Ha unokám nem is, de lányom bőven lehetnél. Így aztán a tegezésnek nincs helye. Különben sem őriztünk együtt libákat a réten. 
Meggondolom magam. Nem akarom megsérteni a lányt, szándékosan nem eladónak titulálom, mert ez a beosztás ide nem illik. Míg felszedem és stabilan helyére rakom a fóliázott felvágottakat, dühöm messzire száll. Azzal nyugtatom magam: talán a lány szemében – így őszen is –, fiatalabbnak tűntem koromnál, ezért érezte magát feljogosítva a tegezésre. Lehet, hogy megmaradok örökifjúnak?