Zseni legyen, de minimum orvos! Magas léccel a gyermek ellen

Szülőként nagyon tudatosan oda kell figyelnünk, miket sulykolunk gyerekeinkbe – sokszor beszéltünk már erről, mégsem tudunk elégszer. A kicsik saját magukról és a világról (illetve a kettő kapcsolatáról) alkotott elképzelései, hitei - így az önbizalmuk, önértékelésük, önbecsülésük is – a számukra fontos emberektől származó tapasztalatokból épülnek fel. A gyerekek nem pozitív vagy negatív énképpel jönnek a világra; hogy hogyan fognak magukról gondolkodni, maguk iránt érezni, „mennyire tartják magukat” majd, azt mi alapozzuk meg életük első 5-7 évében. Gyakran egy egész életre.



Márpedig ennek az önbecsülésnek óriási szerepe van (és lesz) a gyerek személyiségére: nagyban befolyásolja, ha nem meghatározza mindenkori (emberi és szakmai) teljesítményét, közérzetét, lehetőségeinek keresését és megtalálását, röviden mindenféle sikereit és kudarcait.
Hiába tudjuk persze, hogy nagyon fontos a megfelelő alapozás, minden szülőnek lehetnek nehéz periódusai, pillanatai, problémái, amikor nem tud elegendő időt tölteni a gyerekével, vagy nem képes éppen minden porcikájával rá figyelni. A „maradandó károkat” nagyrészt nem is ezek az átmeneti zavarok okozzák, sokkal inkább a nem megfelelő elvárások és az állandó, indokolatlan kritizálás.

A destruktív kritika – nagyon leegyszerűsítve: amikor a gyerek mást sem hall, csak hogy mi nem jó benne - az egyik legnagyobb önbizalomcsökkentő fegyver, amelyet sok szülő a kicsik befolyásolására, irányítására használ. A gyerekek körülbelül hatéves korig nem tudnak különbséget tenni valós vagy valótlan (indokolt vagy indokolatlan) kritika között: amit anya, apa, a tesó, a nagyszülők, az óvó- vagy tanító néni mond, azt egyszerűen szent igazságként könyvelik el. Ha valaki egyfolytában azt hallja, hogy „Buta vagy”, „Ügyetlen vagy”, „Lusta vagy”, „Nem vagy normális”, akkor azt; ha azt, hogy „Ügyes vagy”, „Okos vagy”, „Bátor vagy”, akkor azt.

Elhiszik, elraktározzák és beépítik az énképükbe, amit a számukra fontos emberek mondanak nekik. Sokan még öreg korukban is eszerint a kép szerint élnek és tekintenek magukra, anélkül, hogy valaha egy pillanatra is megkérdőjelezték volna valóságtartalmát. És az önmagunkról alkotott hiedelmeink sajnos nem az alapján működnek és válnak valóra, hogy mi igaz belőlük és mi nem, hanem hogy mi mit tudunk belőlük elhinni.

Aki egész gyerekkorában csak destruktív kritikán nő fel, egy idő után már maga veszi át a tekintélyszemély szerepét: magát szidja, magát támadja, és hamarosan eljut a bűntudat, az önvád állandósításához is. Sok szülő ezt a bűntudatot szintén a gyerek irányítására, érzelmi zsarolására, manipulálására használja, amivel gyakorlatilag hosszútávra jól be is betonozza a gyerek magával szemben érzett negatív érzelmeit.
Természetesen vannak elfogadhatatlan viselkedésmódok, olyan események, amelyeket nem lehet szó nélkül hagyni: van, hogy kritizálni kell a gyereket. De ennek csak akkor van értelme, akkor tud tanulni belőle, ha ezt mindig konstruktív formában tesszük. Ha a szapulás, szidás, kiabálás helyett azt hallja, mit kellene csinálni, mit tud tenni, hogy legközelebb jobban sikerüljön, amit várunk tőle.

Az elvárások legalább annyira fontosak, mint a kritika megfogalmazása. Többféle kísérlettel bizonyították, hogy ha úgy tekintünk egy gyerekre (és a felnőttekre ez ugyanúgy igaz), mintha különleges képességekkel rendelkezne, okos lenne, ügyes lenne, stb., azzal a teljesítménye is  növelhető. A pozitív (nem irreális, mindig teljesíthető, de „jóféle”) elvárások megfelelésre ösztönöznek – ahogy a negatívak is. Ha azt érzi egy gyerek, hogy ügyes vagyok, bátor vagyok, meg tudom csinálni – az óvodában maradni anya nélkül, a számtanpéldát, a biciklizést, akármit -, maga is elhiszi, és folyamatosan arra koncentrál. Ha tudja, hogy ő „úgyis rossz”, akkor annak felel meg, és tényleg „csak a baj” lesz vele.

A gyerekkorban legtöbbet kapott elvárások pedig ugyanúgy elkísérnek felnőtt korunkban is, és hatással vannak ránk, akár a kritikai megjegyzések, akár pozitív, akár negatív értelemben. Ugyanúgy is működnek, mint az énkép vagy éppen a negatív érzelmek: felnőttként olykor csak kemény, nagyon tudatos munkával tanuljuk meg felismerni, beazonosítani és módosítani azokat az elemeket, amelyek nem szolgálják, vagy kimondottan akadályozzák fejlődésünket.
Felmerülhet persze, hogy akkor „dicsérjük egyfolytában a gyereket, majdcsak elhiszi”. A dicséretnek valóban óriási szerepe van az egészséges önbecsülés kialakításában – de csak a valóban megérdemelt, megindokolt, megfelelő időben és gyakorisággal elhangzó szavaknak. Míg a sokat ismételt kritika beeszi magát az emberbe, és aláássa önbizalmát, a túlzásba vitt dicséret hatástalan marad (vagy éppen ellenkező hatást, kételkedést vált ki); ugyanakkor a rendszeresen elmaradó dicséretek szintén nehezen pótolható hiányt okozhatnak.

Kérdezz Pál Judittól!

Ha problémád van, és egyedül nem tudod megoldani, akkor fordulj bizalommal Pál Judithoz. Kérdéseidet felteheted e-mailben a [email protected] címen, de fel is hívhatod Juditot a 0630/3877-387-es telefonszámon.

-->