Játszóterünk

Az egyik kirándulóhelyen szinte a semmiből nőtt ki egy vadonatúj játszótér. Mászókával, csúszdával és egy úgynevezett fészekhintával valósult meg. A fészekhinta nagyon jó fejlesztőeszköz csecsemők és kicsi gyermekek számára, akiknek fejlődésben lévő idegrendszerére támogatóan hat a hintáztatás. A fészekhinta akár egy felnőttet is elbír, ha belefekszik, ám beleállni igazi illetlenség volna a kicsi gyerekekkel szemben. Eldeformálódhat, vagy kiszakadhat belőle a háló. 
Nyugodtan uzsonnáztunk gyermekeimmel az arra kijelölt helyen, az említett játszótérrel szemben, amikor két fiúcska rohamozta meg a fészekhintát. Súlyra egyenként is nyomtak annyit, mint egy átlagos felnőtt. Nehezen saccolok meg ilyesmit, de legalább hatvan kilóra becsültem őket fejenként. Egyikük beleült a csecsemőknek kialakított hintába, másikuk pedig neki háttal csüccsent bele. Fészkelődtek, furakodtak, birokra keltek a hintában, hogy teljes helyet birtokolhassanak belőle maguknak. 
Egyikük árulkodóan néha oda-odaszólt az egyik piknik­asztalnál helyet foglaló szülőknek, akik rá sem fütyültek a két túlsúlyos hintázó „csecsemőre”. Egyikük, hogy még inkább bosszantsa testvérét, még fel is állt az újnak tűnő játékban. Az én két gyermekem, akik még együtt sem nyomnak hatvan kilót, csendben figyelték az eseményeket, és halkan dörmögték, hogy miért kell tönkretenni az új hintát, amit így egyikük sem élvezhetett igazán. 
Sok minden eszembe jutott a látottak kapcsán, például az, hogy az efféle helyzetek kiküszöbölésére kitaláltak már egy nagyon jó módszert. Úgy hívják: sorban állás. Ha mindenki kivárja a sorát, és nem sajátítja ki magának a lehetőséget, azzal lényegesen többre lehet jutni, mintha türelmetlenül, egyszerre rohamozzuk meg az örömforrást. Persze a sort néhányan szeretik kijátszani, leginkább a becsületes többség kárára. 
Ennél természetesen karakteresebb gondolataim is támadtak a játszótéri életkép láttán, s ezek a gondolatok leginkább a szülői felelősség és a saját példa fontossága körül forogtak. 
No meg akörül, hogy életünk játszóterén is mennyire hasonló a helyzet; a tülekedés, türelmetlenség, az önzés és egymás figyelmen kívül hagyása talán egyetlen korszakra sem volt ennyire jellemző, mint manapság.